2009. október 21., szerda

Sunrise 2. fejezet




2. Öltések


A szomjúság égette a torkomat. Mintha forró, égő vasat tuszkolnának le rajta. De meg tudtam fékezni. Az agyam tiszta volt. elmémbe ugyan bekúszott Bella mézédes vérének csábító illata, de ő a legjobb barátnőm volt. És egyszer már ellenálltam a szomjúságnak, amit Bella vérének édessége okozott, így most is meg tudok vele birkózni. Mi lenne, ha lenyalnám, a kezéről? Abba nem halna bele. NEM! Egy ujjal sem érhetek hozzá, mert akkor még többet akarnék.
Körbenéztem. Mindenkinek lázasan csillogott a szeme. Mindenkinek kivéve Carlisle. Az ő több száz éves mentőorvosi gyakorlata. Halk, parancsoló hangon szólt.
Emmett, Rose, kísérjétek ki Jaspert! – utasította őket. Emmett mosolytalanul bólintott.
– Na, gyere Jasper!
Jazz még mindig vadul vergődött, bátyám sziklaszilárd szorításában. Vicsorgott, és Em felé kapott. Pillantásából még mindig sütött a téboly.
Edward a falnál is fehérebb arccal ugrott oda Bellához. Testével fölé hajolt, védelmezte őt. A házban senki sem lélegzett.
Rosalie arcán egy önelégült mosoly jelent meg, de távol tartotta magát Jazz fogsorától. Segített Emmettnek kituszkolni az üvegajtón, amit Esme kitárt előttük. Esme orrára és szájára tapasztotta másik kezét. Az ő szív alakú arcán szégyen égett.
– Annyira sajnálom, Bella! – kiáltott vissza, majd ő is kisurrant a friss levegőre.
Már csak Edward, Carlisle, Bella és én voltunk benn. Négyünk közül egyedül Bella lélegzett. Láttam, hogy fintorog a vér szagára. Én nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy levegőt vegyek. Most nem.
- Engedj oda, Edward! – mormolta Carlisle.
Edward lassan bólintott, majd engedett testtartásából. Most Carlisle hajolt Bella fölé. Háromszáz éves tapasztalattal, szakszerűen megvizsgálta sérüléseit. Nem vagyok orvos, de nem kell nagy tudás, hogy észrevegyem azt a rengeteg üvegszilánkot, ami végighasította papírvékony bőrét. Arra gondoltam talán letörli azt a rengeteg vért a seb mellől, hogy még tisztábban lásson, ezért odanyújtottam egy törölközőt. – Tessék Carlisle! – de ő a fejét rázta.
– Túl sok üvegszilánk van a sebben. – letépett egy darabot az abroszból, aztán a felkarjára tekerte érszorítónak. – Mit szeretnél, Bella? – kérdezte lágyan – Ha kocsin bevinnélek a kórházba, vagy ha itthon látnám el a sebedet?
- Inkább itt. – suttogta, láttam, hogy zöldül a vérszagtól, így megpróbáltam hasznossá tenni magam mielőtt elájul.
– Hozom a táskádat! – mondtam majd elindultam felfelé Carlisle dolgozószobájába. A nyitott ablaknál vettem egy mély levegőt, hogy kitisztuljon a fejem, majd felkaptam Carlisle fekete bőrtáskáját, amiben a kezelőorvosi holmijait tartotta.
Leszáguldottam. Bellát még nem helyezték át a konyhapultra. Letettem a pultra a táskát, és bedugtam egy kicsi, de erős asztali lámpát. Edward lerakta Bellát a pultra. A bőre a lámpafénynél, még sápadtabbnak tűnt. Mint egy kísértet.
Jellemző Bellára, hogy mások testi épségét tartja szem előtt, de ez most nagyon meglepett. – Menj csak, Edward!- sóhajtotta.
– Kibírom – erősködött a bátyám, de Bella is, én is láttuk a szemében a vad szomjúságot, ami az ő esetében az enyém többszörösére erősödött. Neki sokkal nehezebb volt leküzdeni, mint a család többi tagjának.
– Semmi szükség rá, hogy hősködj! Carlisle ellátja a sebemet a segítséged nélkül is. Menj ki nyugodtan a friss levegőre. – vitatkozott Bella, de az arca megrándult, mert Carlisle kiszedett egy üvegszilánkot, ami kicsit mélyebben volt a bőrében. Edward látta a fájdalmat, ezért
– Maradok! – jelentette ki.
– Miért vagy ennyire mazochista? – szegezte neki a kérdést.
- Edward, nem mennél ki Jasper után? Megkereshetnéd, mielőtt túl messzire kóborol. Biztosan nagyon haragszik magára, és kétlem, hogy most rajtad kívül hallgatna bárkire. – avatkozott közbe Carlisle.
- Igen – helyeselt mohón Bella – Menj, és keresd meg Jaspert!
- Ennyi erővel valami hasznosat is csinálhatsz – tettem hozzá, mert láttam, hogy e nélkül nem fog kimenni.
Edward összeszűkítette szemét, mert így rátámadunk, de megmutattam a látomást, amiben minden megmagyarázok, így bólintott, majd kiment a hátsó ajtón.
A szomjúság egyre erősebben égette a torkomat. Rég voltam már friss levegőn, és Bella vére mindent betöltött. Éreztem, hogy kezdek elveszni, így küldtem Bella felé egy bocsánatkérő mosolyt, és kisurrantam Edward után a hátsó ajtón.
Edward ott várt a teraszon. – Mire volt ez jó?- szegezte nekem a kérdést.
– Mert kettesben kell hagynunk Bellát és Carlislet. Akkor mehetsz be, ha azt mondja Carlisle, hogy hazaviszi Bellát kocsival. Értetted? Nem mehetsz be előbb! – figyelmeztettem, és direkt nem gondoltam arra a vízióra, amit akkor láttam, amikor Edward már kiment. Abban a vízióban Bella és Carlisle Edward édesanyjáról beszélnek, és hogy mik Edward nézetei a halhatatlansággal kapcsolatban. Nem szabad megzavarnia őket. Erre az információra szüksége lesz Bellának, csak még nem látom, mit tervez vele.
Edward bólintott, majd bement az erdőbe. Nem Jaspert kereste, ezért nem állítottam meg. Nekem még rengeteg dolgom volt a jövővel kapcsolatban, így elindultam Jasper után.
Edwardnak át kell gondolnia rengeteg mindent. Egyedül kell ezt tennie, ezért nem mentem utána. Nem kell neki társaság.
Jazz még nem ment messzire, könnyen megtaláltam. Eléggé maga alatt volt. Odamentem hozzá és átöleltem. Dörzsöltem a vállát, hátha kicsit megnyugszik. De egy ellenséges pillantást lövellt rám, és kitépte magát a karjaim közül. Én nem mozdultam üres karjaim szinte fájtak. Már Jaspernek sem kellek. Mi lesz így velem? Most már én is magam alatt voltam. Senkinek sincs szüksége rám. Én meg bolond módon belekényszerítettem Jaspert ebbe az életmódba, annak idején. Tisztán emlékszem arra az első találkozásra. Nem sokkal az után, hogy felébredtem egy látomásom volt, amiben Jasper tiszta, gyönyörű arcát láttam.
Aztán Carlisle és családját láttam, hogy befogadnak minket. Elindultam Jasper után.
Rengeteget keresgéltem. Minden barlangba, minden házba bekukkantottam. Az egész államot átfésültem. Végül St. Louis-tól keletre az Ohio folyótól nem messze egy tisztáson láttam meg. *Éppen vadászott. Tökéletes teste, kecses volt, mint egy hattyú, gyors, mint egy gepárd, és halálos, mint egy oroszlán. Úgy gondoltam csendben figyelem, és ha befejezte, akkor megszólítom. De úristen mit is mondhatnék neki? Hello Alice vagyok, láttam, hogy te leszel a férjem. Ja, meg azt is, hogy van valahol egy Cullen nevű család, ami be fog fogadni minket. Nincs kedved velem jönni?
Így nem állhatok elé. Még a végén őrültnek tartana. Mire feleszméltem gondolatsoromból előttem állt… hát ennyit a rejtőzködési technikámról...
Meglepett képpel nézett és én igyekeztem alaposan szemügyre venni "leendő férjem", miközben eszmefuttatásomon mosolyogtam magamban.
Nahát! Nagyon jóképű! Rettentő jóképű! Megfeledkeztem magamról és azon kaptam magam, hogy tátott szájjal bámulom.
Feltűrt ingujja alól számtalan sebhely mutatta, hogy sokat harcolhatott, de nem ember okozta sérülésnek tűntek. Vékony izmost teste mágnesként vonzotta tekintetem, miközben én is magamon éreztem tekintetét.
- Ki vagy Te? - kérdezte, és hangja kíváncsiságot és egy csipetnyi bizalmatlanságot tükrözött.
- A nevem Alice. Ne érts félre, de én még sosem láttam olyat, mint én...vagyis, mint te, azaz.. - dadogtam -... vagyis nem ismerek senkit.. - erre elmosolyodott, és engem békés nyugalom szállt meg valamiért.
Hogy a mosolya tette-e? Nem tudom...
- Én Jasper vagyok. Hogyhogy nem találkoztál senkivel, hogyhogy nem ismersz senkit? És aki átváltoztatott? Ő hol van, ki volt? Honnan jöttél és... – na, itt voltam kénytelen közbevágni, mert a memóriám hibátlanul működött, de a kérdései nagy részére magam sem tudtam a választ.
- Én nem tudom, nem tudom, hogy ki változtatott át és nem tudom, hogy ki voltam előtte… - és elmeséltem mindent, amit tudtam, válaszoltam minden kérdésére, amire csak tudtam.
Jasper közelebb lépett és megérintett, láthatta zavartságomat, de érintése nyugalommal árasztott el. Szemében megértés tükröződött és már cseppet sem volt bizalmatlan, és rideg velem.
Méz szőke haja pontosan illett aranybarna szeméhez. Arcvonásai olyan finomak voltak, és magamban kuncogtam, hogy nem is csoda hogy Ő lesz a férjem…
Jasper ugyanúgy fürkészett a tekintetével és ennek nagyon örültem.
Mindent tudni akartam róla és nem tudom mennyi ideig beszélhettünk, fogalmam sem volt hány nap telhetett el...csak beszélt és beszélt..
Néha én is.
Végre értelmét láttam annak is, hogy nincs szükségünk alvásra, habár az idő jelentéktelenné vált végtelensége miatt számunkra. Elmondtam neki, hogy látom a jövőt, és olyan szemekkel nézett rám, hogy egy pillanat alatt összezavart vele.
- Te láá...látod a jövőt? Láttál engem is? Tudtad? - zavarban voltam.
- Igen láttalak, tudtam, és keresni kezdtelek. - vallottam be töredelmesen.
Lesütött szemmel bámultam a lábamat mintha szégyellnem kellene magam a látomásaimért.
De Ő felemelte a fejem óvatosan és gyengéden és finom vonásai mosolyra húzódtak.
- Nos, igen, nem ritka a vámpírok között, hogy különleges képességeik vannak, - árulta el, de folytatta is rögtön - és nekem is van egy. Szeme csillogott.
Kérdő tekintetem rászegeztem.
- Képes vagyok befolyásolni mások érzéseit. például megnyugtatni, ellazítani… - Mindent megértettem ebben a pillanatban, és egyszerre felnevettünk mindketten!
Felszabadult, önfeledt pillanat volt ez számunkra.
Amikor kellőképp kimulattuk magunkat, megkérdezte - És mit láttál még? - szemeiben gyermeki tűzzel sziporkázott ezernyi csillag.
- Téged láttalak, és egy családot, akik befogadnak maguk közé és ott együtt folytathatjuk az életünket. - feleltem, és valahogy már nem tűnt olyan furcsának, amit mondtam.
Jasper arca ellágyult, és azt mondta, amire vágytam - Boldogan megyek veled bárhová! Szeretném azt a jövőt veled!
Én nem gondolkodtam, csak karjaiba bújtam és csak öleltem, és öleltem!
Nem tudom meddig lehettünk úgy, de jólesett a közelsége, és csak, amikor felnéztem rá akkor láttam, hogy szemei egészen feketék.
- Vadásznunk kellene, nem gondolod?- mire ezt kimondtam, hamiskás mosoly jelent meg az arcán, amit én hamar le is töröltem róla. - Jasper, nem vadászhatunk emberre, az a család csak állatokra vadászik, és ha be akarunk illeszkedni, ha hozzájuk akarunk tartozni, akkor nekünk is áldozatot kell hoznunk. Alkalmazkodnunk kell, mert emberek közt csak így élhetünk majd! - Jasper olyan képet vágott, mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát.
- Hidd el, jobb, ha már most így élünk, hogy minél hamarább megszokhasd, én ezt láttam már..-Fanyalogva és durcásan bólintott.
- Legyen, aminek lennie kell, de ezért még fizetni fogsz..- de szája mosolyra húzódott, majd játékosan incselkedve kergetni kezdett az erdő mélyére, mintha én lennék a kiszemelt áldozata, azután megkezdtük első közös vadászatunkat.
Azóta mennyi minden történt. Az idő, amikor először találkoztunk megállt számomra. Csak most kezdtem el megérteni miért, vagy hogyan. Azóta körülbelül 80 év telt el. Emlékszem arra a napra is amikor megkérte a kezem. Az a nap felejthetetlen. Általában a vadászataink remekül sikerültek, legalább is részemről, de Jasper jobbára nem volt elragadtatva. Nagyon büszke voltam rá, mert nem lehetett könnyű neki, és ennek ellenére hősiesen igyekezett tartani magát ahhoz, amit ígért nekem.
Számomra nem volt nehéz, mert nem ízleltem az emberi vért soha, de Ő, hát Ő volt az én hősöm. Tudtam, hogy mindent csak értem tesz, csak a kedvemért, hogy ne okozzon nekem csalódást!
Mindemellett maximálisan úriember volt, és ezzel teljesen levett a lábamról, vagyis részben ezzel mert valójában egész lényével!
Igazság szerint úgy nézett rám, mint ha semmi más nem létezne rajtam kívül neki.
Összességében olyan gyorsan történt minden velünk, mégis sokkal biztosabbak voltunk egymásban, mint előtte valaha bármiben is.
Csak miattam vállalt minden nehézséget, és ez olyan sokat jelentett számomra, hogy a világ összes kincséért, de még a halandóságért sem adtam volna már!
Igyekeztem a nehezebb pillanatait mókával vagy önmagammal elterelni.
Utóbbi jól bevált…
Jasper figyelmét így roppant könnyű volt elterelni. Legalább is egy ideig.
Egy látomásomból tudtam, hogy mit készül tenni, és ezt Ő is tudhattam, mert minden kertelés és félelem nélkül elém lépett.
- Alice hozzám jössz feleségül? - kérdezte, és tudta, hogy láttam ezt már, és azt is tudta, hogy mi lesz a válaszom, de még jobban tudta, hogy igazán vágyom arra, hogy igazi leánykérésem legyen!
Néha komolyan elgondolkodtatott, hogy talán Ő is látja a jövőnket? De tudtam, hogy ez nem lehet, csupán szeret engem és figyel rám! Mindent megtenne értem!
De mielőtt bármit is mondtam volna, már a nyakában lógtam és csókoltam ahol csak értem, és felfoghatatlan örömmel töltött el, hogy annak ellenére, hogy tudta, hogy nekem nehéz lenne meglepetést okoznia, mégis fontosnak tartotta a leánykérésemet.
- Akkor ezt vehetem igennek?- nevetett, és még mindig a válaszomra várt.
- Igen! Igen! Igen! - kacagtam boldogan és minden szavamat egy csók követte!
Minden beteljesülni látszott, amit megmutatott nekem különleges képességem és már csak egyetlen dolog volt hátra, mégpedig hogy a Cullen családot megleljük. Azt a családot, akikkel azt az életet folytathatjuk, amit a végzet szánt nekünk.
Ekkor Jasper a levegőbe szagolt és megérzett valamit. Én még nem éreztem, de a következő pillanatban olyat láttam a szemében, amit nem akartam…és már láttam is a megjelenő víziómban, hogy mi fog történni és csak annyi időm maradt, hogy utána kiáltsak - Jaspeeer, neeeeeee...-
Futottam utána, ahogy bírtam, de most sokkal gyorsabb volt nálam. Az ösztöne hajtotta! Nem tudtam megállítani.
Épp elég volt az, az egyetlen pillanat, amivel később értem oda és a fiú, már holtan feküdt Jasper karjaiban...
Sosem láttam ilyennek még, és megrémisztett, hogy nem voltam képes ezt előbb meglátni, de valószínűleg egy pillanat műve volt a döntése, mert másként mindent láttam volna előre és megfékezhettem volna.
Nem nézett rám, csak a földet nézte és a fiatal, úgy 14 év körüli fiú élettelen testét.
- Jasper miért tetted?- kérdeztem vádlón, de a következő pillanatban meg is bántam, hogy Őt hibáztatom, mert igazán vigyázhattam volna rá jobban is! -Jasper ne haragudj, kérlek, én csak...én sajnálom, hogy nem láttam és nem állítottalak meg, nem láttam, és amikor már igen akkor késő volt. - nem szólalt meg, és még mindig nem nézett rám.
A szégyen ott ült finom arcán és eltakart minden mást szeme elől. Azt sem látta hogy mennyire szeretem, és hogy nem tudok mást tenni csak megbocsájtani neki, mert én sem vigyáztam eléggé...
De Jasper napokig nem szólt semmit...
Kétségbeestem és látomásaimban láttam, hogy szenved, de nem engedte, hogy enyhítsek terhén és ez bántott.
Egyszer mégiscsak feladta a harcot önmagával, és így szólt nagyon halkan és olyan megbánással a hangjában hogy a legkeményebb kő szívet is meglágyította volna.
- Szerelmem, meg tudsz nekem bocsájtani? Valaha meg fogsz? Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, de ez nekem nagyon nehéz...magad is láthatod..én..képtelen vagyok uralkodni magamon. - Nem nézhettem tovább önsanyargatását, és azonnal tudtára akartam adni, hogy én ugyanannyira hibás vagyok, mint Ő.
De nehezen szólaltam meg, nem találtam a szavakat és Ő félreértette ezt…
- Ha akarod...én most rögtön elmegyek. - sütötte le aranybarna szemeit, és gyötrő fájdalom tükröződött gyönyörű arcán.
- Nem akarom, hogy elmenj! Megtaláljuk a módját, hogy ne történhessen meg, még egyszer, és melletted leszek, és, ha kell, minden pillanatban fogom a kezed, és vigyázok rád! - próbáltam megértetni vele, hogy nem engedem el, már soha többé nem! Tekintetében őszinte hála és remény csillogott.
Óvatosabbnak kellett lennem és mindent megtettem, amit csak lehetett!
Még hosszú ideig bűntudata volt, amin nem segített az én bocsánatom. Magában csalódott nagyot, és ezen az én bocsánatom nem segített.
Mindent megtettem, hogy feledtessem vele ezt a botlást, és néha úgy tűnt, kis időre sikerül is.
A vadászataink alkalmával, sokkal figyelmesebb és körültekintőbb voltam és Ő minden pillanatban engem figyelt, hogy biztosra mehessünk.
A látomásaim napról-napra határozottabbak voltak, és közelebb vittek minket új életünk egyik legfontosabb állomásához.
Már láttam Carlisle-t a hihetetlen erejével és kitartásával és példamutató életével, amivel erőt ad mindannyiunk számára.
Láttam Esmet aki olyan szeretettel volt minden családtagja iránt, amivel egy egész világot meg lehetett volna váltani.
Rosalie-t, aki szépségével és ezzel járó gőgjével talán ridegnek és megközelíthetetlennek tűnhetett, de a zord külső valahol egy meleg, érző szívet takar, még ha nem is dobban.
Emmett is ott volt, aki olyan könnyedén vett mindent, számára nem jelentett nehézséget semmi!
És Edwardot, aki...te jó ég, hiszen Edward gondolatolvasó..... Ez meglepett, de ugyanakkor tudtam, hogy nagyon közel kerülünk majd egymáshoz, hogy Ő lesz legkedvesebb testvérem!
Most hogy pontosan láttam mindent, még nagyobb volt a lelkesedésem és ez Jaspert is kirángatta a mélypontról!
Most ismét olyannak láttam, mint előtte volt, imádtam ezt a Jaspert!
Látomásaimat követve, sok-sok vándorlás és kutatás után ott álltunk a Cullen ház előtt egyszer csak. Ismertem, mégis idegen volt, még. De nem sokáig lesz az.
Ekkor Carlisle kilépett az ajtón, mintegy végszóra gondolataim utolsó szavánál.
- Oh, segíthe... - elakadt a szava, hiszen látta, hogy mik vagyunk.
Bizonytalan volt és Edward bizonyára olvashatott a gondolataiban, mert pillanatok alatt mellette termett.
Ekkor végigpörgettem a látomásaim emlékét fejemben és Edward megértette miért vagyunk itt és hogy nem rossz szándék hozott bennünket.
- Isten hozott Titeket nálunk. - mondta, és már barátságosabban beljebb invitált minket miközben Carlisle-nak próbálta körvonalakban vázolni ittlétünk okát, és mindazt, amit a fejemben látott.
Innentől mi meséltük el részletesen az eddig történteket és nem volt kétséges a maradásunk.
Hosszú utunk véget ért, megtaláltuk helyünket, és már Jasper is sokkal nyugodtabb volt.
Emmett és Rose nem voltak itt, de nem kellett sokáig várnunk, hogy őket is megismerhessük.
Carlisle mindent elintézett és az első pillanattól kezdve igazi helyünkön voltunk!
Hazaérkeztünk! *

Az otthon boldog érzése ott lebegett bennem. Az emlék véget ért. Még mindig boldog voltam, hogy van családom. Van életem.
Most be kell látnom, hogy Jazznek időre van szüksége. Nagyot csalódott magában, és időbe telik, mire kiheveri.
Elindultam vissza a házhoz. Edward most lépett be a hátsó ajtón. Utána siettem. Rögtön megfogtam Bella kezét. – Na, gyere! Kerítek neked valami kevésbé horrorisztikus ruhadarabot. – mondtam és elindultunk fölfelé a lépcsőn. Esme ruhái közt találtam egy olyan pólót, ami majdnem ugyanolyan színű volt, mint az eredeti. Charlie-nak nem fog feltűnni. Sikeresen felöltöztettem Bellát, és amikor az ajtó felé indultam, fojtott hangon utánam szólt.
- Alice!
- Mi baj? – kérdeztem és kicsit félrehajtottam a fejem.
- Mennyire vészes a helyzet? – kérdezte suttogva. Ahh. Hát erre akart kilyukadni. Még most is a mi kedélyállapotunk érdekelte nem pedig saját gyógyulása. De Edward, vagy Jasper érdekelte most jobban? Az igazsághoz híven és kétértelműen feleltem.
– Még nem tudom. – mondtam, de mindkettőjükre értettem. Nem tudtam, hogy Edward, hogy fog reagálni erre a helyzetre. És azt sem tudtam Jasper mennyire van maga alatt, és mikor épül fel.
- Hogy van Jasper? – kérdezte, mire felsóhajtottam.
- Nagyon haragszik magára. Csalódott magában. Számára ez nagy kihívás, és gyűlöli, ha gyengének kell éreznie magát.
- Nem ő tehet róla! Ugye megmondod, hogy egyáltalán nem haragszom rá?
- Hát persze!
Megindultunk lefelé. Hátulról figyeltem rá nehogy leessen vagy valami hasonló.
– Ne hagyd itt az ajándékokat! – figyelmeztettem. Előhalásztam a fényképezőgépét a zongora alól, és kezébe nyomtam a többi ajándékkal együtt. – Majd később megköszönheted, amikor már kinyitottad! – mondtam.
Esme és Carlisle jó éjszakát kívántak. Elhajtottak és arra lehetett volna számítani, hogy megkönnyebbül mindenki. De senki sem fújta ki megnyugvásképp a levegőt. A várakozás ott lengett a levegőben. Mindenkit körülölelt, mint egy óriási lepedő. Mindenki feszült volt.
Kíváncsiak voltak, hogyan tovább? De én nem. A női megérzésem riadószinten üvöltött az agyamban. Mint egy neonreklám, Baj lesz! Nagyon nagy baj lesz!
Emmett és Rosalie eltűntek, Esme és Carlisle kérdő tekintettel néztek egymás szemébe. Jasper még az erdőben emésztette magát.
Én keresgéltem a jövőben. De amit kerestem nem találtam meg. Csak csupa felesleges információt. A tőzsde változásait, a következő baseball meccs győztese, a heti időjárást. Hogy Rosalie milyen ruhát vesz fel holnap. Egy farmerszoknyát és egy fűzős felsőt. Emmett legújabb poénjait. Hogy holnapután egy szarvascsorda igen közel merészkedik hozzánk.
Minden jelentéktelen információt láttam, csak azt, nem ami nekem fontos lett volna, azt nem!




*by debieva*

2 megjegyzés:

Névtelen írta...

szia
ez a rész is tök jó lett természetesen!!! =)
legjobban a visszaemlékezés tetszett!
várom már a következőt is!!!
Sunny

Wedó írta...

köcce, sunny!

Megjegyzés küldése

Midnight Sun... (hátborzongató)

New Moon by Disney

Beindítva 2009.11.02.

New moon by Cecilia

Beindítva 2009.10.27.

free counters

Annyira szééép :)