20.
Vannak dolgok az életben, amik mosolyt csalnak az arcodra. Vannak dolgok az életben, amik miatt sokat kell szenvednünk. Vannak dolgok, amik változnak, és vannak, amik sohasem. Vannak dolgok, amiket nehéz megérteni, és vannak olyanok, amiket sose fogunk. Vannak dolgok, amik felett el kell siklani, és vannak olyanok, amelyekbe mélyebbre bele kell ásnunk magunkat. Vannak dolgok, amik egyszerűen csak jönnek, és vannak olyanok, amiket ki kell harcolnunk magunknak. Vannak olyan dolgok, amiket könnyű elviselni, és vannak olyanok, amiket lehetetlen. Vannak dolgok, amiket nem feledünk el. Vannak olyan dolgok az életben, amit használnunk kell, amíg a kezünkben vannak. És vannak dolgok, amiket túl kell élnünk. Ebben hiszek, mert nem létezik tagadás. A tudatalatti nem képes befogadni a nemleges választ. Ezért akarok minél többet tenni, hogy a jövő boldogan teljen, ne pedig kétségek között.
Ezért is indultam el. Ó, igen. Alice visszatért, mondhatni… Az igazat megvallva a veszteségek számlára írhatunk egy hatalmas lyukat a mellkasomban, egy folytonos rémképet Jasperről, egy büdös kígyót az ereimből, no meg egy-két állatkát a kősivatagból. Na, igen a kősivatag. Jó lenne tudni, hogy hol vagyok, és hogy merre tartok. De… sajnos nem tudom, ezért próbálok nem törődni ezzel. Sokkal jobb úton lenni, mozgásban lenni, haladni valamerre, mint ülni, és várni, hogy lemenjen a Nap, hogy megtaláljanak, megöljenek és Jaspert is megöljék. Nem, ezt nem akarom se hallani, se látni. Nem fogom megvárni, míg tönkremegy az életem. Illetve… az életemnek már lőttek, de talán a vámpír-élet kicsit kegyesebb lesz hozzám. Ha van egy kis szerencsém, természetesen.
De addig, egyszerű a dolgom. Menni, amíg nem találok valami érdekeset, vagy félelmetest. Bármi nyomot Jasperre… Vagy az elrablóira. Komoly fejtörést okozott ez a pár vámpír, és nem szeretem, ha fáj a fejem. Így is épp elég a vízió, meg a furcsa jövőkép. Csak sivatag. Mindig ez jön elő. Ez az istenverte kősivatag, ami mindenhol ugyanolyan! A dolog elméletileg könnyű. Meg kell keresni a vízióban látott helyet, megnézni mi van ott, ki járt ott, végül elhozni Jaspert. Könnyű… elméletben. Gyakorlatban azonban ennél egy kicsit több figyelmet igényel, mert, ha már most sikerül is megtalálni azt a helyet, az odavezető út biztosan nem sétagalopp. Az időm fogy, a nap megbéklyóz, az éjszaka pedig túl sok veszélyt takargat. Az esélyem, hogy megtaláljam ezen a hatalmas helyen, körülbelül egy a millióhoz. De van esélyem! Kevés, de több, mint a semmi. Nem adhatom fel, ameddig van esély. És lássuk csak, mi van, akkor, ha bejön az az egy százalék? Mi van, ha tényleg megtalálom? Akkor óriási mákom van, és a többit ráérek később kitalálni.
Valószínűleg begolyóztam. Valószínűleg napszúrást kaptam a tegnapi nap folyamán. Lehet, hogy megőrültem, lehet, hogy megszállott lettem. De ez így jobb. Most van remény, most van miért harcolnom. Hogy folytathatnám ezek nélkül? Sehogyan sem. A kígyómat azt hiszem az eszemmel egyetemben régen elhagytam már, jó pár kilométerrel ezelőtt. Talán jobb is így. Talán többet látok, többet érek így, megbolondulva, mint józanul. Nem szabad tökéletes tisztán látnom, milyen is lenne az. Soha egyetlen kérdés se merülne fel. Soha egyetlen izgalmas percem nem lenne. Talán jobb is így. Így kellett, hogy legyen. Hisz… nekem is kell egy kis akció.
Oké… azt hiszem, most értem a holtpontra. Most már biztos vagyok benne, hogy bediliztem. Örülök annak, hogy nem találom a férjem, akit nem mellesleg nem rég raboltak el. Örülök, hogy nem tudom, mi van vele, és hogy mikor látom újra. Azt sem tudom hol, vagy kivel van és, hogy egyeltalán életben van-e még. Rossz kérdés, megszűnt-e már létezni? Nem tudom, mi történt vele és ez borzasztóan frusztrál. Idegesít, hogy nem tudom, helyes úton járok-e? Egy csöppet zavar, hogy nem tudom, mennyi időm van még hátra, és hogy Jazz-nek mennyi ideje maradt még. Ez normális?
Nem egy kicsit sem, de így szép az élet. Őrültek rohangálnak mindenfele. Tulajdonképpen egy kicsit mindenki bolond. A lelke mélyén mindenki tudja, hogy az igazság… mindig kiderül, de soha nem várt formákban.
Azt hiszem, csak így élhetek túl bármit is, ami itt történik. Egy kicsit őrültnek kell lenni hozzá, és hinni. Hinni a lehetetlenben, hinni a szerencsében, hinni a lehetőségekben, hinni az életben. Talán egy csöpp hit és akarat kell hozzá, s megtalálod azt, akit keresel.
Uhh, kezdek átmenni egy kicsit filozofikus irányba. Ez inkább Edward reszortja, úgyhogy majd ráhagyom az elmélkedést. Valamivel le kellene foglalnom magam, és az biztos nem az élet hatalmas kérdéseinek megoldása. Arra ott volt a tegnapi nap. Eleget süppedtem már a magam taknyában, nem kell több önsajnáltatás. Valami jó hobbyt kellene kitalálni. Érdekes lenne, ha barkóbáznék magammal. De az vigasztalhat, hogy mindig én nyernék. Oh, jeeee.
Hát, ha már az életben nem sok minden sikerült, legalább így halottan nyerhetek magam ellen. Na, jó… ez elég furcsán hangzik. Azt hiszem, kezdek kicsit begolyózni. Mi történt? Megbolondít a sivatag, vagy mi van? Szívtam volna valamit? Friss hegyi levegő kéne nekem… az talán kitisztítaná a buksimat. Vagy egy csók. Jazz csókjai közben a fejem olyan üres, mint egy töklámpás, szóval lehet bővíteni a listát.
Új kérdés… hova megyek? Mert igazán jó lenne tudni, hogy tulajdonképpen, hova is tartok… Azt tudom, hogy egy helyben nem maradhatok, mert különben lecsapnak rám a nemlétezés és a fájdalom óriási hullámai, behálóznak, mint egy gyönge célpontot, eltűnök, akár egy kósza porszem a levegőben. Nem emlékezne rám senki és semmi, nem lenne miért harcolnom többé.
Hirtelen a telefonom éles, közben dallamos csörgése rántott ki a gondolataim közül. Hihetetlen! Nem láttam előre, hogy csörögni fog! Úristen, mi történt velem? Berozsdásodtak az agytekervényeim? Itt a világ vége! 2012!
Kikaptam a zsebemből a készüléket, majd megnyomtam a hívásfogadás gombot.
– Halló! – szóltam bele.
– Szia, Alice! – Esme lágy, anyás hangja megnyugtatott, habár még mindig nem tudtam teljesen anyámként tekinteni rá, ilyenkor mégis sokkal közelebb éreztem magamhoz. – Mi történt veled? Hol vagy?
Erre azonban nem akartam válaszolni. Hol vagyok? Azt én is szeretném tudni. Mi történt? Inkább elfelejteném örökre.
– A kősemmi kellős közepén vagyok, hogy mi történt azt, pedig ne is kérdezd! – válaszoltam egy sokkal elkeseredettebb hangnemben. Esme anyai ösztönei turbón dolgoztak, rögtön megérezte, hogy fájó pontra tapintott, ezzel az egyszerű kérdéssel.
– Jaj, drágám! Meséld el mi történt, hátha tudok segíteni! – kérlelt, mint egy doromboló kiscica. Nagyot fújtam majd nem létező könnyekkel küszködve taglaltam a helyzetet.
– Fogalmam sincs, hol vagyok és ez bánt! Mikor elváltunk még minden oké volt, megtaláltam Jaspert meg minden. Aztán együtt voltunk körülbelül tizenöt percig, aztán megint beütött a krach, és egy szadista, éjféli safarizós vámpírcsapatba ütköztünk. Mint egy James Bond filmben, komolyan mondom! Csak hogy a 007-es ügynök ezúttal elszúrta, a kuka csörömpölt, a vámpírok észrevettek én elszaladtam, mint egy gyáva nyúl, Jaspert pedig bekötelezték és elrabolták az UFÓ-k. Röviden ennyi a történet. Meséljek még? – kérdeztem maró gúnnyal a hangomban. A szarkazmus szinte sugárzott rólam és szívesen leoltottam volna valaki fejét.
– Kincsem… Ez borzasztó! – kezdte Esme az együttérzést.
– Nekem mondod? – szakítottam félbe, és idegesen odébb rúgtam egy kavicsot. Egy körülbelül másfélszer öt kilós kavicsot.
– És most hol vagy?
– A semmi kellős közepén. Kavics mindenfelé, amerre csak a szem ellát. Kezd komplexusom lenni tőle… lassan én is megkövesedem.
– De merre menekültél? Ugye visszafelé, a reptér felé? – kérdezte Esme.
– Huppsz, erre nem gondoltam, mikor sírva rohantam bűntudattal és fájdalommal megtelt szívvel és aggyal. Azt hiszem, nem gondolkodtam. A másik irányba indultam el...
– Hm… akkor nehezebb dolgunk lesz… - hallottam Carlisle megértő hangját a vonal túloldalán.
– Nem megyek vissza. Nem mehetek – jelentettem ki sziklaszilárdan.
– Miért? Együtt majd megtaláljuk Jaspert, de egyedül nem fogsz boldogulni!
– Miért nem bízol bennem, Carlisle? – kérdeztem vádló hangon.
– Nem ezt mondtam. Biztonságosabb lenne, ha együtt lennénk. Minél többen annál jobb. Egyszerűen féltelek.
