Sunrise 15.fejezet 2.része

15./2.

Kiléptem a homokra reménnyel teli szívvel, és néztem, ahogyan az autó elsöpör. Láttam az aszfalton a gumi nyomát, ahol lefékezett. Fekete csík a szürke, kopott úton. Nem emiatt néztem sokáig az utat. Volt még ott más is. Szintén sötét színű, de ez egy árnyék volt. Az én árnyékom. Karcsú volt, nagyon-nagyon hosszú lábakkal. Optikai csalódás csupán, hiszen nekem teljesen átlagos méretű lábaim voltak. Végülis Emmetthez képest igen pici vagyok, de Em az átlagnál magasabb. Olyan, mintha Emmett hosszúságú, és Rose vékony lábai lennének az enyém helyett. Furcsa érzés, először viccesnek tűnt, de jobban belegondolva nagyon nem az. Ez azt jelenti, hogy szépen lassan kezdem elveszíteni önmagamat. Emmett is formál, ha lehet a humorát ilyen tényezőnek nevezni. Rosalie is formál a gyűlöletével, Esme a kedvességével, Carlisle a higgadtságával. Edward a folytonos idegtépő önsajnálatával, és Jasper a határtalan szeretetével, ami szerencsére felém irányul.

Nagyon örülök, hogy ilyen tökéletes családom van, de nem szeretném, ha nagyban befolyásolnának. Mondjuk ez Jasper mellett elég nehéz, de akkor is. Nem akarom elveszíteni a fejem, semmilyen értelemben. A stílus, a gondolkodásmód, az alak, ez mind én vagyok. És nem akarok átváltozni semmivé.

Persze ezek felesleges szavak, mert minden helyzet formál minket. Megoldó képességemet, türelmemet, mindent. Néha kell a változás, hiszen az viszi előre a világot, és adni kell az újnak egy esélyt. Ha nem adok, akkor én leszek kevesebb.

Az árnyékom széle vibrált, és nem homályos volt. Hullámzott, akár a tenger. Felemeltem kézfejemet, és a sötét alak velem együtt emelte jobbját. Csillogtam. Apró gyémántok, tiszta csillámpor, melyet az angyalok szórtak rám. Tudtam, hogy ha valaki most meglát, akkor vége a rejtőzködésnek. Szidtam érte az angyalokat, hogy ilyesmit tukmáltak ránk. Nem lehetek, ott ahol akarok, akkor, amikor akarok. Megbéklyóz a napsütés, a vidám napsugár, ami a boldog tavaszt hozza. Bár annak sem örülnék, ha porcukrot szórtak volna ránk. Ugyanakkor szeretem a csillogást. A lényem mélyén mindig más akartam lenni. Egy kicsit kitűnni, és nem az átlagos kategóriába tartozni. Végülis sikerült, ha úgy vesszük. Nem átlagos az, aki látja a jövőt, és ezért sárgaházba dugják. Valami szerintem még maradt ebből.

Elindultam a vörösbarna homokban, néztem, ahogy az árnyékom velem együtt szeli a métereket. A bokrok összemosódtak, s a vörös tájban halványzöld foltokká váltak. Elég sivár környezet volt, de nem jutott idő arra, hogy minden négyzetcentiméterét felkutassam. Nem is vágytam a prérin bolyongani, míg valaki esetleg arra vetődik. Hajtott a vágy, s egyre magasabb, és magasabb tempóra váltottam. Szinte tudatlanul szeltem a kilométereket, néztem, ahogyan az árnyékom suhog mellettem.

Jasperen kattogott az agyam egyik eldugott fele. Egy még apróbb pedig Emmetten, és Rosalia-n. Ott járt a gondolataim közt, ahogy Rose ott fekszik a közös ágyukon, fehér, mint a frissen meszelt fal, élettelen vonásaira ráfagyott a gyűlölet. Nem irigylem Emmettet az biztos. Ugyanakkor sajnálom szegényt. Egy ilyen nehéz, és kétségbeejtő helyzetben hagytam cserben. Nem mehettem, nem tudtam segíteni rajtuk. Választanom kellett valaki, és valakik között. Önző voltam, tudom jól, de nem tehettem mást. Jasper elsőbbséget élvez nálam. Gondolom Emmettel is ez a helyzet. Ha rajtam, vagy Rosalie-n kellene segíteni, Rose-t választaná. Szerintem ez így is van rendjén, szinte természetes. De akkor, miért rág még a bűntudat?

Jasper, Jasper, Jasper… Ó, Jasper, merre jársz most? Mit gondolsz most?

Bárcsak tudnám ezekre a válaszokat. Hiába vagyok médium, mégsem tudhatok mindent. Nem sikerülhet egy csapásra mindent megoldani, segíteni mindenkin. Ahhoz klónoznom kellene magamat. Két Alice… Vicces lenne.

Bár most nem igazán megy a nevetés.

Ajh… Úgy hiányzik Jasper. A védelmezően körém fonódó karjai, melyben örökké béke, és boldogság rejlik. Hűvös, édes lehelete, ahogy a bőrömet cirógatja. Annyira változatos tud lenni a lehelete. Olykor felhevít, és bizsereg a bőröm a nyomán. Néha lágyan simogat, akár a napsugár, cirógatja a bőrömet. Annyira más, és mégis ugyanaz. Nyolcvan éve ismerem már, és mégis mindig fel tud hozakodni valami teljesen újjal.

Annyira hiányzik.

Az éj leple ez alatt csendben terült a tájra, óvatosan betakarva vele a kis állatokat, és az egész természetet. Így félelmetesebb volt. Sötétebb, vadabb, kísértetiesebb. Bár, szerintem minden állat tőlem fél a legjobban. Mégis, ott lapul bennem az ösztönös félelem. Mindig akad egy erősebb.

Jut eszembe! Hát van nekem mitől félnem! Nem is kevés valamitől!

Vannak vámpírok erre, elég szép számban. A háború nem ért véget, habár a Volturi már szétcsapott köztük párszor. Most rafináltabbak, okosabbak. Veszélyesebbek. Ez így nagyon nem lesz jó. El kellene rejtőznöm, vagy valami hasonló. De, hova bújhatnék itt a pusztában?

Majd beásom magam a homokba. Az nagyon hatásos lesz.

Hova bújhatnék? Hova menekülhetnék?

Idegesen fékeztem le, és eszeveszettül kerestem a megoldást. Megfordultam a tengelyem körül, hátha rejt valamit az éjszaka előlem. Kerestem a menedéket, és az ellenséget is.

„Jesszusom.” Lassan kezdett a tudatomba szivárogni helyzetem veszélyessége. Egyedül vagyok, a pusztában, egy csapat semmivel körülvéve. Nincs hova bújnom, nincs kihez szaladnom, nincs kire várnom.

Nincs segítségem, és Jasper nem fog előugrani nevetve a szikla mögül.

Arra vágynék a legjobban. Végre ölelő, biztonságos karjaiban lenni. Látni szőke tincseit, aranybarna szemeit. Érezni édes illatát, a finom ruháját. Tűzben szeretnék égni újra, ahogy ajkaink egymásra találnak. Minden kérdésemre válaszolna egy csókkal, egy érintéssel, egy szóval.

De Jasper nincs most velem, nincs kitől segítséget várnom az éjszaka közepén, a prérin. Körülöttem pedig vészjósló csend, és még kitudja mi a sziklák alatt.

Komit kérek, amíg be nem vezetek itt is egy határt nyomorúságomban :(

Puszi: Wedó

Sunrise 15. fejezet 1.része

15. Menni, nem menni?

Nox? Dies? Lia?

Ez egy kicsit furcsa nekem…

Egyel talán miért? Miért kell felbukkannia éppen most egy lánynak ilyen vádakkal, és állításokkal? Létezik ez a dolog? Vannak noxok? Meg diesek….

Pont, amikor a hullámok átcsapnak a fejem felett. Mi legyen? Ki a fontosabb? Jasper? Rosalie?

Edward?

Egy halovány jövőkép ugrott elém, homályos volt akár a víz. Fehér alakok, egy hatalmas teremben. Négy alak tartott feléjük. A középső fehérség felállt. Ennyi. A látomás tovatűnt. Elveszett a jövő rengetegében. Újabb gondolkodnivalót hagyott maga után.

– Alice! Alice, ott vagy még? – kérdezte idegesen Emmett. – Láttál valamit?

– Igen, igen. Itt vagyok, és láttam is Emmett – feleltem kicsit kábultan.

– Na, mi volt az? – izgatottan faggatott, várta a reményt. Egy csalfa kiutat, egy halvány sugarat a boldogság felé. Fájt a szívem, hogy nem szolgálhatok jó hírekkel. Nekem kell elszomorítanom.

– Sajnálom Em. – motyogtam bűnbánó hangon. – Tényleg, de nem tudom mi volt. Fehér, és sötétebb alakok egy hatalmas teremben. Ebből még nem tudok elegendő információt leszűrni. Lehetett veled kapcsolatos, Jasperrel, de akár Carlisle-al, vagy Edwarddal is. Nem tudom.

Nagyot sóhajtott a vonal túloldalán. Lelki szemeim előtt láttam, ahogyan szerelmes szemekkel Rose-ra néz. Végigsimít hideg karján, miközben megnyugtatja őt is, és saját magát is, hogy nem lesz semmi probléma.

De ezt nem tudom garantálni. Nem tudom, hogy mi lesz, és hogyan. Mik lesznek a körülményei, a végkifejletet még kevésbé. Csak remélni tudom a legjobbakat. Az a baj, hogy ez így kevés. Tetteket a szavak helyett, és ne csak a hazug reményben bízzam.

Esme megfogta a vállamat. Hideg érintése nyugtató volt, tudtam, hogy nem bírja sokáig a tudatlanságot. Kinyitottam a szememet, és fogadott anyám kíváncsi, nyugtató tekintetével találkoztam.

– Nem lesz semmi baj. – suttogta, hogy csak én halljam. Én akartam. Annyira akartam hinni neki,l de valahogy ez most nem ment. Hiába a szép szavak nem fognak segíteni rajtam, rajtunk.

– Figyelj Alice! Ha haza tudnátok most jönni… - kezdte mondani tervét Em, de félbe szakítottam. Ne vezesse magát félre, pontosan értse a felállást. Már csak az a baj, hogy magam sem voltam biztos abban, hogy mit is akarok most csinálni. Szívesen segítenék, mennék és felkutatnám ezt a Liát. Csak az a baj, hogy épp egy mentő akció közepén vagyunk. Esme és én a kétszemélyes mentőcsapat, ha ezt lehet így nevezni. Nem vagyunk valami szuperhős alkatú vámpírok, és nekem még nem kellett Jasperen segítenem. Soha. Soha nem került olyan nagy bajba, hogy csak én tudjak neki segíteni. Hogy egyedül csak rám számíthasson, a feleségére, mint egyetlen támaszára. Jazz mindig megfontolt, fürge, és okos volt. Ismerte az élet csínját-bínját, és mindkét oldalát az éremnek. A boldog szabadságot, és a katonáskodással járó veszélyt, felelősséget is.

Most jött el az a pillanat, hogy a hősnek is kell segítség. Én vagyok a segítség.

– Emmett kérlek! Épp egy mentő akció kellős közepén vagyunk. Nem igazán alkalmas haza ugrálni. – mondtam, és szégyelltem magamat, amiért cserbenhagyom, mikor tényleg baj van.

Esme kivette a kezemből a telefont. – Emmett, semmi baj, nyugodj meg! Megoldjuk kincsem, nem lesz semmi probléma. Alice-t ne nagyon nyaggasd, kérlek, teljesen ki van most már. Ne felejtsd el, hogy neki a férje tűnt el öngyilkossági szándékkal. Szóval nyugodj le, és ülj le!

– Oké, honnan tudod, hogy álltam? – kérdezte meglepetten Em.

– Anyai megérzés meg ilyesmi… - mosolygott Esme. – Fiam vagy Emmett, szóval fogadj szót légy szíves és ülj le!

A vonal túlsó oldalán egy mély sóhajt lehetett hallani, és az ágy rugóinak nyikorgását, ahogy bátyám leült.

– Rendben ülök. És most? – idegesen dobolt az ujjával Em.

– Nyugodj le. – mondta bársonyos hangján Esme. – Nem lesz baj, Rose fel fog ébredni. Alice meg tudja oldani a problémáját, és te sem maradsz egyedül. Én megyek haza. Megnézem a tüneteit, és Carlisle-t is hazarendelem. Ő biztos tud segíteni. Talán többet is, mint várnánk.

Emmett mélyet sóhajtott, és érződött, hogy lenyugodott.

Akkor, hát rám már nincs szükség. Esme megoldja a dolgokat. Na, meg persze Carlisle is. Ők az idősebbek, tapasztaltabbak, tudják, mire van szüksége most Rose-nak.

Csak azt nem értem Carlsile-nak mi dolga van most?

– Rendben. Mikor jössz? – kérdezte bátyám.

Esme rövid gondolkodás után így szólt: - Mi lenne, ha Alice maradna a kocsival, én meg visszamegyek gyalog? Akkor pár óra múlva ott is lennék…

- Nem! - vágtam közbe. – Esme, ha verő napsütésben ott sétálgatsz a reptéren az elég feltűnő lesz. Nem mehetsz így az emberek közé.

– Alice! – morgott Em. a telefonba. – Miért akarsz engem elásni?

– Drága bátyám! Nem akarlak elásni, szó se essék róla, csak reálisan gondolkodom. Egyébként meg, nem mondtam, hogy maradjon velem Esme. Viheti ő a kocsit. Úgy gyorsan, és feltűnésmentesen ott lehet a városban. – mondtam el saját javaslatomat.

– Nem! Alice, neked nagyobb szükséged van az autóra, és egyébként is… - kezdte volna Esme az ellenérveket sorolni, de félbe szakítottam.

– Láttam. – mondtam határozottan. Kegyes hazugság volt, de ezzel felhagyott az érveléssel. Igazság szerint nem láttam én semmit sem. De ha már nem lehetek ott, hogy segítsek, zökkenőmentesen juttatom oda a segítséget.

Esme csöndben maradt, ráncolta a homlokát, és látszott, hogy nem tetszik neki a dolog, de rendíthetetlen voltam. Valami jót is küldjek, a rosszak mellett. Ehhez jogom van.

Emmett is csendben volt a vonal másik felén.

Abba bele sem gondoltam, hogy belépőt nyertem most a sivatagba legalább egy éjszakára. Itt a Préri tábla, a farkasok, a kígyók és az állatok. Nem is zavarna annyira, de szerintem rejt még pár meglepetést ez a sivár vidék. Főleg nekem, nagyvárosi vámpírnak, aki még nem járta ezeket a pusztákat, de még csak gyakorlatom sincsen. Húzós menet lesz, úgy érzem.

– Rendben. – sóhajtott Esme, és lefékezett az út szélén. Üresek voltak az utak, egy lélek se járt erre.

Rejtőzködési lehetőségem egyenlő a nullával, de nem akarok most erre gondolni. Még itt vagyok. Még van összeköttetésem a világgal, a családommal.

Éppen szálltam ki a kocsiból, mikor Esme elkapta a karomat. Finoman megfogta, visszahúzott az autóba. Mélyen a szemembe nézett, a lelkembe akarta égetni a szavait. Szeret és félt. Szinte tudtam mit akar mondani, pedig látomásom nem volt most.

– Alice. Lányom. Vigyázz magadra odakint. – biccentett a fejével a vörös homok felé. – Ezer veszély leselkedik rád, sose feledd. Szükségünk van rád, úgyhogy épségben gyere haza. Egyben hozd vissza

Jaspert. Szeretlek.

Összeszorult a torkom és csak egy bólintásra futotta. Megöleltem, és egy puszit nyomott a hajamra.