2011. április 20., szerda

20. Fejezet

3 megjegyzés




Sziasztok!
Minő, meglepetés! :) Itt vagyok, ráadásul fejezettel a zsebemben? :O :O Zsírcsászár vagyok, a lábam elé lehet borulni. Na, jó ezt felejtsétek el inkább, én csak megtaláltam egy régebben megírt fejezetfoszlányt, amit most leközlök. :)
Tehát, félecske fejezetecske, de Sunrise, úgyhogy minden hibáját el lehet felejteni! :)

Pusszantom azokat, akik még járnak erre! :)




20.

Vannak dolgok az életben, amik mosolyt csalnak az arcodra. Vannak dolgok az életben, amik miatt sokat kell szenvednünk. Vannak dolgok, amik változnak, és vannak, amik sohasem. Vannak dolgok, amiket nehéz megérteni, és vannak olyanok, amiket sose fogunk. Vannak dolgok, amik felett el kell siklani, és vannak olyanok, amelyekbe mélyebbre bele kell ásnunk magunkat. Vannak dolgok, amik egyszerűen csak jönnek, és vannak olyanok, amiket ki kell harcolnunk magunknak. Vannak olyan dolgok, amiket könnyű elviselni, és vannak olyanok, amiket lehetetlen. Vannak dolgok, amiket nem feledünk el. Vannak olyan dolgok az életben, amit használnunk kell, amíg a kezünkben vannak. És vannak dolgok, amiket túl kell élnünk. Ebben hiszek, mert nem létezik tagadás. A tudatalatti nem képes befogadni a nemleges választ. Ezért akarok minél többet tenni, hogy a jövő boldogan teljen, ne pedig kétségek között.


Ezért is indultam el. Ó, igen. Alice visszatért, mondhatni… Az igazat megvallva a veszteségek számlára írhatunk egy hatalmas lyukat a mellkasomban, egy folytonos rémképet Jasperről, egy büdös kígyót az ereimből, no meg egy-két állatkát a kősivatagból. Na, igen a kősivatag. Jó lenne tudni, hogy hol vagyok, és hogy merre tartok. De… sajnos nem tudom, ezért próbálok nem törődni ezzel. Sokkal jobb úton lenni, mozgásban lenni, haladni valamerre, mint ülni, és várni, hogy lemenjen a Nap, hogy megtaláljanak, megöljenek és Jaspert is megöljék. Nem, ezt nem akarom se hallani, se látni. Nem fogom megvárni, míg tönkremegy az életem. Illetve… az életemnek már lőttek, de talán a vámpír-élet kicsit kegyesebb lesz hozzám. Ha van egy kis szerencsém, természetesen.


De addig, egyszerű a dolgom. Menni, amíg nem találok valami érdekeset, vagy félelmetest. Bármi nyomot Jasperre… Vagy az elrablóira. Komoly fejtörést okozott ez a pár vámpír, és nem szeretem, ha fáj a fejem. Így is épp elég a vízió, meg a furcsa jövőkép. Csak sivatag. Mindig ez jön elő. Ez az istenverte kősivatag, ami mindenhol ugyanolyan! A dolog elméletileg könnyű. Meg kell keresni a vízióban látott helyet, megnézni mi van ott, ki járt ott, végül elhozni Jaspert. Könnyű… elméletben. Gyakorlatban azonban ennél egy kicsit több figyelmet igényel, mert, ha már most sikerül is megtalálni azt a helyet, az odavezető út biztosan nem sétagalopp. Az időm fogy, a nap megbéklyóz, az éjszaka pedig túl sok veszélyt takargat. Az esélyem, hogy megtaláljam ezen a hatalmas helyen, körülbelül egy a millióhoz. De van esélyem! Kevés, de több, mint a semmi. Nem adhatom fel, ameddig van esély. És lássuk csak, mi van, akkor, ha bejön az az egy százalék? Mi van, ha tényleg megtalálom? Akkor óriási mákom van, és a többit ráérek később kitalálni.


Valószínűleg begolyóztam. Valószínűleg napszúrást kaptam a tegnapi nap folyamán. Lehet, hogy megőrültem, lehet, hogy megszállott lettem. De ez így jobb. Most van remény, most van miért harcolnom. Hogy folytathatnám ezek nélkül? Sehogyan sem. A kígyómat azt hiszem az eszemmel egyetemben régen elhagytam már, jó pár kilométerrel ezelőtt. Talán jobb is így. Talán többet látok, többet érek így, megbolondulva, mint józanul. Nem szabad tökéletes tisztán látnom, milyen is lenne az. Soha egyetlen kérdés se merülne fel. Soha egyetlen izgalmas percem nem lenne. Talán jobb is így. Így kellett, hogy legyen. Hisz… nekem is kell egy kis akció.


Oké… azt hiszem, most értem a holtpontra. Most már biztos vagyok benne, hogy bediliztem. Örülök annak, hogy nem találom a férjem, akit nem mellesleg nem rég raboltak el. Örülök, hogy nem tudom, mi van vele, és hogy mikor látom újra. Azt sem tudom hol, vagy kivel van és, hogy egyeltalán életben van-e még. Rossz kérdés, megszűnt-e már létezni? Nem tudom, mi történt vele és ez borzasztóan frusztrál. Idegesít, hogy nem tudom, helyes úton járok-e? Egy csöppet zavar, hogy nem tudom, mennyi időm van még hátra, és hogy Jazz-nek mennyi ideje maradt még. Ez normális?


Nem egy kicsit sem, de így szép az élet. Őrültek rohangálnak mindenfele. Tulajdonképpen egy kicsit mindenki bolond. A lelke mélyén mindenki tudja, hogy az igazság… mindig kiderül, de soha nem várt formákban.


Azt hiszem, csak így élhetek túl bármit is, ami itt történik. Egy kicsit őrültnek kell lenni hozzá, és hinni. Hinni a lehetetlenben, hinni a szerencsében, hinni a lehetőségekben, hinni az életben. Talán egy csöpp hit és akarat kell hozzá, s megtalálod azt, akit keresel.


Uhh, kezdek átmenni egy kicsit filozofikus irányba. Ez inkább Edward reszortja, úgyhogy majd ráhagyom az elmélkedést. Valamivel le kellene foglalnom magam, és az biztos nem az élet hatalmas kérdéseinek megoldása. Arra ott volt a tegnapi nap. Eleget süppedtem már a magam taknyában, nem kell több önsajnáltatás. Valami jó hobbyt kellene kitalálni. Érdekes lenne, ha barkóbáznék magammal. De az vigasztalhat, hogy mindig én nyernék. Oh, jeeee.


Hát, ha már az életben nem sok minden sikerült, legalább így halottan nyerhetek magam ellen. Na, jó… ez elég furcsán hangzik. Azt hiszem, kezdek kicsit begolyózni. Mi történt? Megbolondít a sivatag, vagy mi van? Szívtam volna valamit? Friss hegyi levegő kéne nekem… az talán kitisztítaná a buksimat. Vagy egy csók. Jazz csókjai közben a fejem olyan üres, mint egy töklámpás, szóval lehet bővíteni a listát.


Új kérdés… hova megyek? Mert igazán jó lenne tudni, hogy tulajdonképpen, hova is tartok… Azt tudom, hogy egy helyben nem maradhatok, mert különben lecsapnak rám a nemlétezés és a fájdalom óriási hullámai, behálóznak, mint egy gyönge célpontot, eltűnök, akár egy kósza porszem a levegőben. Nem emlékezne rám senki és semmi, nem lenne miért harcolnom többé.


Hirtelen a telefonom éles, közben dallamos csörgése rántott ki a gondolataim közül. Hihetetlen! Nem láttam előre, hogy csörögni fog! Úristen, mi történt velem? Berozsdásodtak az agytekervényeim? Itt a világ vége! 2012!


Kikaptam a zsebemből a készüléket, majd megnyomtam a hívásfogadás gombot.


– Halló! – szóltam bele.


– Szia, Alice! – Esme lágy, anyás hangja megnyugtatott, habár még mindig nem tudtam teljesen anyámként tekinteni rá, ilyenkor mégis sokkal közelebb éreztem magamhoz. – Mi történt veled? Hol vagy?


Erre azonban nem akartam válaszolni. Hol vagyok? Azt én is szeretném tudni. Mi történt? Inkább elfelejteném örökre.


– A kősemmi kellős közepén vagyok, hogy mi történt azt, pedig ne is kérdezd! – válaszoltam egy sokkal elkeseredettebb hangnemben. Esme anyai ösztönei turbón dolgoztak, rögtön megérezte, hogy fájó pontra tapintott, ezzel az egyszerű kérdéssel.


– Jaj, drágám! Meséld el mi történt, hátha tudok segíteni! – kérlelt, mint egy doromboló kiscica. Nagyot fújtam majd nem létező könnyekkel küszködve taglaltam a helyzetet.


– Fogalmam sincs, hol vagyok és ez bánt! Mikor elváltunk még minden oké volt, megtaláltam Jaspert meg minden. Aztán együtt voltunk körülbelül tizenöt percig, aztán megint beütött a krach, és egy szadista, éjféli safarizós vámpírcsapatba ütköztünk. Mint egy James Bond filmben, komolyan mondom! Csak hogy a 007-es ügynök ezúttal elszúrta, a kuka csörömpölt, a vámpírok észrevettek én elszaladtam, mint egy gyáva nyúl, Jaspert pedig bekötelezték és elrabolták az UFÓ-k. Röviden ennyi a történet. Meséljek még? – kérdeztem maró gúnnyal a hangomban. A szarkazmus szinte sugárzott rólam és szívesen leoltottam volna valaki fejét.


– Kincsem… Ez borzasztó! – kezdte Esme az együttérzést.


– Nekem mondod? – szakítottam félbe, és idegesen odébb rúgtam egy kavicsot. Egy körülbelül másfélszer öt kilós kavicsot.


– És most hol vagy?


– A semmi kellős közepén. Kavics mindenfelé, amerre csak a szem ellát. Kezd komplexusom lenni tőle… lassan én is megkövesedem.


– De merre menekültél? Ugye visszafelé, a reptér felé? – kérdezte Esme.


– Huppsz, erre nem gondoltam, mikor sírva rohantam bűntudattal és fájdalommal megtelt szívvel és aggyal. Azt hiszem, nem gondolkodtam. A másik irányba indultam el...


– Hm… akkor nehezebb dolgunk lesz… - hallottam Carlisle megértő hangját a vonal túloldalán.


– Nem megyek vissza. Nem mehetek – jelentettem ki sziklaszilárdan.


– Miért? Együtt majd megtaláljuk Jaspert, de egyedül nem fogsz boldogulni!


– Miért nem bízol bennem, Carlisle? – kérdeztem vádló hangon.


– Nem ezt mondtam. Biztonságosabb lenne, ha együtt lennénk. Minél többen annál jobb. Egyszerűen féltelek.





2010. december 21., kedd

Verseny

0 megjegyzés



Sziasztok!
Kitaláltam egy kis unaloműzést a téli szünetre. Arra gondoltam, hogy rendezek egy kisebb méretű blogon belüli versenyt. Tehát, arra kérlek benneteket, hogy készítsetek fejlécképeket a bloghoz.

www.mysticforks.blogspot.com

Feltételek:
- lehetőleg jpg fájlformátumban legyen,
- legyen benne a Mystic Forks cím (látható módon),
- kapcsolódjon a történetemhez,
- legyen benne legalább 2-2 főszereplő mindkét regényből (vámpírnaplók, alkonyat).

A témát nem adom meg, lehet szezonális, vagy állandó, a fantáziátokra bízom. Színvonalas és szép munkákat várok 2011, január 8. Szombat éjfélig.

Erre mailre küldjétek: mysticforks@citromail.hu
Külön erre a versenyre készült, máshová nem fogadom el a képeket!

A pályagyőztes munkát természetesen kiteszem és az lesz a fejléc, de mást nagyon nem tudok felajánlani. Esetleg annyit, hogy előre megírt fejezetet kap az illető.


Puszi: Wedó

2010. szeptember 30., csütörtök

"Hogy is lett, e szép út más?"

0 megjegyzés


Sziasztok!


Mit is kell ilyenkor mondani? ... Fogalmam sincs.
"Ami fáj az, ugye fáj. A kötelék az beleváj.
Hol az út? A kiút... és hova tűnt az a békés táj?"
Igen, épp erre készülök. Megbolygatom a lassú vizet, és tönkreteszek egy álmot. Egy befejezetlen álmot.
"Nem tudod, mit teszel, amikor döntesz,
Csak várj még, hogy győzhess!"
Én még mindig úgy érzem, hogy hülyeséget csinálok, de ép ésszel felmérve nem marad más választásom. Ami kialakult helyzet itt a blogon, az véleményem szerint tarthatatlan.
"Aki tétova, nem tud a bajok elől futni,
Te nem fogsz messze jutni!"
Úgy érzem, hogy épp elég álmot valósítottam meg ezzel a bloggal, ezzel a történettel. Különös figyelmet kell szentelnem a Sunrise-nak, mert ez a történet indított el a lejtőn. Az első álmom, az első blogom. Megvalósult. Ti egy valóra vált álom részei vagytok, és ezért köszönettel tartozom. "Ami fáj az ugye fáj, de az a bölcs, ki itt megáll.
Hisz van egy út, csak egy kiút, oda ne állj! Csak gyorsan elhúz..."
Azonban a lavina már elindult, megállítani pedig nem tudom. Szomorú hírt kell megosztanom veletek, szomorúnak kellene lennem. De nem tudok fájó szívvel gondolni az elmúlt hónapok munkájára, illetve ezek gyümölcsére. 19 eseménydús fejezet, 160 megjegyzés, 53 rendszeres olvasó, 21 800 oldalnyitás, rengeteg új barát, ennél is több szép emlék.
Köszönöm nektek az elmúlt hónapokat, és köszönöm nektek, hogy segítettetek megnyitni előttem egy új dimenziót. Az írás által más emberré lettem/leszek. Az emberek változnak, de a múlt nem. Ti, megmaradtok az életemben, s Tőletek búcsúzkodom most.
Az ok pedig igen egyszerű. Sokszor mondtam is már nektek, de most érkeztem el arra a pontra, hogy végleg szakad a cérna. Időhiány. Egyszerűen képtelen vagyok összeegyeztetni a tanulást, a különórákat, az életemet a blogolással. Nincs időm írásra, és nem akarok félkész munkákkal, vagy rosszabb minőségű fejezetekkel előállni. Nem. A hónaponta egyetlen friss, pedig nem megoldás. Így nincs értelme a dolognak. Foghatnám arra is, hogy kevés komment, vagy hogy nem vagytok elég aktívak, de nem bújok ilyen félkifogások mögé.
"Sose törik be a, sose törik be a vadló!"
Erőltethetném, de érzem, tudom, hogy nem menne. A lelkifurdalás pedig ne gyötörjön se engem, se titeket. Hiányozni fogtok mindenképpen, de sajnos így a legtisztább az ügy. Ne fájjon miattam a fejetek, le fog foglalni így is a rengeteg tanulás. Egyébként pedig, hogy ne unatkozzatok, néha jelentkezni fogok. Az oldalt nem törlöm, ha egy hét múlva kedvetek lenne újraolvasni a Sunrise-t, meg fogjátok itt találni.

Szerettelek benneteket!
Wedó





*Az idézetek a Szilajból vannak*

2010. július 9., péntek

Sunrise 19.fejezet

5 megjegyzés

Hy!
Ne haragudjatok, mert megváratattalak titeket a frissel. Nehéz volt időhiány, és kevés ihlet mellett, mély érzéseket átadnom. Jasper és Alice több, mint Bella és Edward, másképp kellett az egész hiányérzést felvázolnom, hiszen teljesen más a gondolkodásuk, Alice és Jazz kapcsolata sokkal régebbre visszamenő, mélyebb, mint egy tinilány egynyaras szerelme. Vámpírléte miatt is más a helyzet. Mindegy! Nem kavarlak benneteket!
Kommenteket várok, amint tudtok kérlek írjatok!

Jó olvasást!

Pxx: Wedó




19. Dolgok, amiken túl kell tennem magamat, hogy tisztán láthassak


A Nap lágyan nyaldosta a sziklák tövét, ahogy egyre feljebb emelkedett. A rózsás színű nyelvek csillogtak a kavicson. A homok narancsszínű árnyalatot vett, a lenge szellő pedig rózsákat rajzolt bele. A hajamba is bele-belekapott a szél, de nem volt elég erős, hogy észrevegyem. Csak csendben meredtem magam elé, az üresség érzésével a mellkasomban. A fájdalom nagy hatással volt rám, de a hiány fájt legjobban. Tudtam, hogy valami nincs rendben, valaki nincs mellettem. Nem mertem elképzelni, hogy Jasper… Nem, ez nem ment. Nem temethetem el, mikor még meg sem halt! Gondolatban legalább bíznom kell benne, hogy még mindig él. Ha meggyőződni nem tudok e-felől, de a hitemnek sziklaszilárdnak kell lennie. A remény folyton velem van, még ha nem is érzem ebben a pillanatban. Alattomos kígyóként kúszik megfagyott ereimben, de akkor tör elő, mikor nem kellene, és akkor száll el, mikor a legerősebbnek kellene lennie. Szinte éreztem, ahogy csusszan vér helyett, a vénámban. Idegesen szisszent egyet, mikor nincs dolga, és boldog némaságba temetkezik, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Elégedetten villogtatja a fogát, hiszen folyton legyőz engem. Most is, hiába próbálom előhívni, csak mérges sebeket ejt rajtam. Veszélyes játék az élet és megmérgezi ez a nyomorúság. A kígyó és én egyek vagyunk, de a remény erősebb nálam. Alárendelve úszom a fájdalomban, míg az események gyűrűje ki nem szívja belőlem a mérget. De a kígyó örökké bennem él, és ezt elfelejtenem sosem szabad.


De miben reménykedjek? Abban, hogy még él? Kevés esély van rá… Abban, hogy talán kiszabadult? Megszökött négy vámpír elől? Szinte lehetetlenség… Abban, hogy engem keres? Van fontosabb dolga annál… Abban, hogy még szeret? Talán.. valahol… Abban, hogy nem halok meg én is? Esélytelen… Abban, hogy túl tudok élni ebben a zűrzavarban? Soha… Abban, hogy Rosalie jól van? Talán… Abban, hogy Esme hazaért épségben? Ezek után kétlem… Abban, hogy van bármi esély a túlélésre? Sose volt…


Nem tudom mit tegyek és sajnos senki sem fogja nekem elmondani. Viszont nyertem egy napot. Nyertem egy napnyi időt, hogy kigondoljam a tervemet, és eltűnjek a közelből. Következő éjjel már nem lehetek itt, mivel itt keresnének először. És itt meg is találnák a szagomat, látnák a nyomomat, úgy, hogy minél előbb el kell dönteni, mit csinálok, és menekülni kell, ahogy Jasper mondta. Az idő ismét szorít, pedig már kitudja, hanyaggyára úszom meg a véget. Lehet, hogy ez az utolsó ilyen versenyzésem az idővel, mert ezt már nem élem túl. Olyan sokáig próbáltam lépést tartani a látomásaimmal, a természetfelettivel, az emberi természettel, az élettel, az idővel. Túl sokat vártam el magamtól, s ezért talán most kell bűnhődnöm. Talán Jasper bűnhődik miattam, ami nagyon nem lenne fair. Túl sokat próbálok kicsikarni abból az időből, ami megadatott, így talán az jobb büntetés, ha azt bántjuk, aki a legközelebb áll hozzánk, mintsem önmagunkat. Az önmarcangolás nem olyan fájdalmas, mint látni, ahogy Jasper szenved. Az sokkal, de sokkal rosszabb. Az ördög azonban nem válogat módszerek terén, a legszörnyűbb kínok, fenyítési módszerek vannak a listáján, és ezeket előszeretettel használja is. Nincs esélyem megakadályozni, nincs esélyem túlélni.


Nem Alice! Gondolatban lekevertem magamnak egy hatalmas taslit, ezért a botor gondolatért. Muszáj küzdenem! Meg kell találnom Jaspert, méghozzá minél hamarabb. Muszáj tennem valamit, muszáj segítenem neki. Azzal, hogy itt sajnáltatom magamat nem segítek senkinek, főleg nem Jazznek. Erősnek kell lennem, főleg ezekben a válságos időkben. Általában a legkilátástalanabb helyzetekből lehet legkönnyebben kijutni. Na, jó, ilyet sose hallottam és talán nem is igaz, de jól hangzik! Biztosan tudom, magam vagyok, mert nincs velem. Nincs kire támaszkodnom, csak saját magamra. Nincs kitől segítő kezet várnom, egy béke jobbot, ami talpra állít. Le kell győznöm az alattomos kígyót magamban, vagy legalább csak elcsitítani, mintsem átadni magam a mérgének. Ha már vele kell élnem, léteznem, a magam javára kell fordítanom az erejét. De, hogyan cselezzem ki önmagamat?


Megráztam a fejemet, nehogy megint letargikus gondolatok szálljanak meg, és inkább Jazzel törődtem, mint a magam kígyós problémájával. A jó öreg módszerrel próbálkozom először. Ha én Jasper fejével tudnék gondolkodni, mit tennék?


Jasper… Jasper… Jasper… fogalmam sincs, mit tenne. Elmenekülne? Vagy felvenné a harcot a többi vámpírral? Esetleg lebénítaná őket? Jaj, ne! Megint kérdésekbe ütköztem és kétes jövőképekbe. Annyira unom már ezt! A francba is a kérdésekkel! Most már látni akarok rendesen!


Megpróbáltam koncentrálni, és meglesni Jaspert. Kutakodtam a jövő után, hogy vajon hol tölti a napjait. Vagy hol fogja tölteni. Sajnos azonban hiába próbáltam koncentrálni, egyszerűen nem ment. Nem találtam Jaspert sehol sem. Nem egy fekete folt volt, hanem egyszerűen nem volt! Aztán hirtelen átvillant az agyamon egy puszta képe, egy vörös homoktenger végtelen képe. Egyetlen szikla sem övezte ezt a tájat, csak üresség maradt benne. A felszíni formák lekoptak, összetöredeztek, s nem maradt volt más, mint finom, apró törmelék, homok.


A villanásból csak ennyit sikerült elkapnom, így kevés információval ugyan, de gyarapodtam. Tehát, ha Japsert nem sikerül így kifürkésznem, akkor inkább a támadókkal foglalkozom. Felidéztem a sötétségben felsejlő hófehér alakját. Az arca sápadt volt és gyönyörű, mint egy vámpírnak, de beesett is volt egyben, mintha fáradt lenne. Szemei mélyen ültek üregében, és fekete haja kuszán, ápolatlanul meredezett az ég felé. Nem volt kellemes látvány, s erre rátett egy lapáttal mackós külseje, izmos felsőteste. Nyakán harapásnyomok díszelegtek, bár korántsem annyi, mint Jazzen. Jasper sokkal több mindent megért, mint ez a vámpír, és biztos voltam benne, hogy férjem idősebb ennél az alaknál. Az idegen vámpír megért már talán egy évtizedet, de kettőt biztosan nem. Nem harcosnak teremtették, mármint nem újszülött harcosnak. Akkor nem hagyták volna életben egy évnél tovább. Őt másra szánták, talán valamilyen különleges képessége miatt. Talán egy vezető posztot töltött be, vagy éppen egy Maria-hoz hasonló nő bábja volt. Az utóbbi lehetőség sokkal valószínűbb volt, legalábbis jobban el tudtam képzelni, hogy felülről irányítsák, mint hogy önállóan hozzon meg fontos stratégiai lépéseket. Egyébként nem csodálkozom Maria sikeren, habár eléggé felhúzott már a gondolata is, hogy Jaspert bármire is kényszerítse. Ha egy nő irányít, akkor általában sikeres, és pontosan végighajtott bármilyen művelet.


A vámpírra próbáltam koncentrálni, hátha sikerül valamit elkapnom a tervei közül. Mutató és középső ujjaimat a halántékomra tapasztottam, úgy koncentráltam egy-egy közeli jövőképre, egy-egy vámpírra. Sajnos a keserves próbálkozások árán sem sikerült megtalálni egyetlen lehetséges döntést sem, így fájdalmas sóhajjal dőltem neki a sziklafalnak. Kétségbeesetten kerestem valamit, bármit! De a szerencse ismételten cserben hagyott, és nem sikerült átszűrnöm a vak foltokat. Erőtlenül hanyatlottam a fájdalom kegyetlen hullámai közé, hogy ismét elmerülhessek az ürességben és a hiányban. Legfőképp a hiányában.


Utáltam ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Sosem mertem volna gondolni, hogy így el fogunk szakadni egymástól. Egy mentőakció keretében jöttem ide, a déli félteke elhagyatott kősivatagjaiba, hogy Jasper életét megóvjam. Ehelyett mi történt? Még hatalmasabb bajba taszítottam, egy kilátástalan helyzetbe, ahonnan sem ő, sem én nem tudom kirángatni. Ha a saját medrében folyt volna a patak, ha ott, a saját tervei szerint akart volna öngyilkos lenni, talán sikerült volna megállítani, behúzni a satuféket és mégiscsak visszakozni. Így viszont… Én teremtettem ezt a helyzetet, és nem uralja senki sem a következményeket. Talán a vámpírok döntésére van utalva, talán. Talán az én döntésemre volt utalva. Talán a saját kezébe vehette volna az életét, mintsem hagyjon engem vezetni. Ez van, ha én vezetem a szálakat!


Mérgesen csaptam a mögöttem tornyosuló sziklatömbbe, ami kissé meg is remegett és kőtörmelék esett a fejemre. Hallottam, ahogy egy repedés fut végig mellettem a sziklán. Nem érdekelt ez sem. Kezem erőtlenül hullott az oldalam mellé, mintha valami alattomos állat kiszívta volna belőle az életerőt. Mintha ezzel az ütéssel minden erőm elveszett volna a végtelenben. Pedig nem történt semmi. Csak a fejemben játszódott le a fájdalom, a kezem ugyanolyan erős volt, mint a dühödt öklelés előtt. Csak én láttam mást, a környezet nem változott. De a külvilág semmit sem jelentett számomra, hiszen Ő nem volt velem.


A Nap verőfényes sugarakkal kezdte ostromolni a sziklákat, egyre feljebb jutva az égbolton. Jasper hiányának kristályfényében ültem, kuporogtam egyedül. Hiába lett sokkal, de sokkal melegebb a levegő, engem még mindig rázott a hideg a fájdalomtól. Olyan szinten hiányzott, hogy az fizikailag is kihatott rám. Annyira kevés esélyem volt rá, hogy újra lássam, hogy beleszédültem a gondolatába is. Újra és újra szembe kellett futnom a gondolattal, hogy talán most itt a vége. Annyiszor, hogy talán most tényleg, itt a vége. A madarak már nem repültek el felettem boldog csicsergéssel, már nem hirdették a tavaszt többé. Itt ülök, egy vörös sziklatömb tövében. A Nap hamarosan olyan magasra elér, hogy esélytelen legyen az utazásom. Csak miután besötétedett, akkor tudnék tovább indulni, de a vad vámpírok minden bizonnyal megtalálnának. Ők ismerik a terepet, én pedig nem. Nincs esélyem, hiszen az életem értelmét, a szívemet már elvették tőlem.


Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek a földre anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Az egész világ körülöttem azt bizonygatja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt.

Nincs kiút, minden homokszemben ott látom tükröződni méz szőke haját. De hiába pillantok fel, hogy lássam is a tündöklő, meseszép arcot, csak az üresség néz vissza rám bohókás, kacagó fejével. Ahogy nevet, a szél belekap a hajamba, mintha hűvös kezével végigsimítana azon, és én úgy beleélem magam, mintha valóban ő lenne ott. Aztán, mikor eleget szenvedtem, az üresség egyedül hagy a lüktető mellkasommal és a fájó emlékeimmel, hogy tudjam: nincs már mellettem.

Nem akarom már, hogy bárki is lásson, nem akarom, hogy bárki is emlékezzen rám. Nem akarok elmozdulni innen, nem akarom, hogy bárki is rámtaláljon. Ha elfelejtenének, az lenne a legjobb. Mert, ha nem emlékszik senki se rám, az azt jelentené, hogy meghaltam.

Itt, ebben a kövekkel körülzárt kis mélyedésben, ennek a sziklának dőlve keményednének meg az arcvonásaim, itt lepné be bőrömet a homok, itt válnék olyanná, akár egy kőbe vésett szobor. Nem mozdulnék, és senki sem foglalkozna velem. Az évek során elfelejtene mindenki, tudatukon kívül temetnének el engem az ürességgel együtt. Nem lennék egyedül, hiszen a kígyó ott csúszkálna az ereimben a végtelenségig, hol fellobbantva, hol nyomtalanul elszívva belőlem a reményt.


Egy ragadozó madár árnyéka vetődött a szemközti sziklára, majd egy másodperc múlva már tova is tűnt. Mégis panaszosan nyögtem fel, hiszen már reménykedtem benne, hogy Jasper jön végre.


– Nem látlak, tehát ne tégy úgy, mintha ott lennél! – mordultam a sziklára, majd lehajtottam a fejemet az átkulcsolt térdeimre. Némán vártam, hogy valami történjen, de nem volt senki olyan kegyes hozzám, hogy megöljön. Senki sem jött oda segíteni, vagy kivégezni. Hiába vártam életem alkonyát, hiába kerestem a nyugalmat adó napsugarakat. Haldokló félben lévő szívemet, már nem menthette meg a nappal tüzes fénye, éltető ereje, mégsem volt képes elnyelni a halál, mint ahogy kellett volna történnie. Itt ragadtam, így ragadtam. Megrekedtem ebben az állapotban, s nem juthattam tovább, nem haladhattam előre. Nem tudom kontrollálni a fejlődést, ha az agyam fejlődik még egyel talán. De csak tapasztalatokkal és tudással lettünk többek, ismertük a világ minden táját, mindent tudtunk ismeretterjesztő könyvekből, vagy fölösleges tanórákról. Azonban a gondolkodásmódunkat, a stílusunkat nem tudjuk megváltoztatni, csak ha valamilyen nagyon erős befolyás ér minket. Mint például Edward esete, mikor Bella belebotladozott az életébe. Teljesen átváltoztatta a szerelem, de még mindig ugyanúgy gondolkodik. Ugyanolyan szokások égtek bele a lelkébe, az úriemberhez méltó modor, az illedelmesség, és a lehengerlő mód, amivel beszél.


De felesleges a múlton rágódni. Edward és Bella, hála Edward önzésének és kényszerszétszakadásának, már sose lesznek ugyanolyanok, sose lesznek egy pár. Nem lehet olyan felhőtlenül boldog kapcsolatuk, mint volt, mindig be fogja árnyékolni a szép emlékeket a másik hiánya. Én még bízom benne és a látomásaimban, hogy Bella vámpírrá fog válni, ami azt jelenti, hogy újra egymásra találnak. De, hogy ez mikor következik be? A dátum igencsak kétséges.


Ám, mint mondtam felesleges a múlton rágódni. Csak az az ember, jelen esetben vámpír hánytorgatja fel a múltat, akinek nincs mit várnia a jövőtől. Azt hiszem megint hiába küzdök ezzel a fenevaddal az ereimben, nem vagyok képes reményt csiholni ki belőle. Magamba nem tudok lelket önteni, ami hatalmas problémát, és hátráltatást jelent. Ilyen elkeseredetten és reményvesztetten nem mehetek sehová. Figyelmetlenségből véletlenül még megöletném magamat. Akkor szabad elindulnom, ha sikerült összekaparnom lelkem szétesett darabkáit, s nem kell folyton önsanyargatás sűrű bugyraiban tengődnöm. Most talán túl fájdalmas és teátrális állapotban vagyok, hogy ne kezdjek el megint valami őrültségbe. Talán egy kicsit szomjas is, de ez még elviselhető. Az viszont több energiát emészt el, hogy gondolkodom. Gondoljak-e Jasperre? És az miért jó, ha nem gondolok Jasperre? Ha nem gondolok rá, akkor olyan, mintha nem is létezett volna! Ha pedig rajta töröm a fejem, akkor óhatatlanul előhívom a tisztességtelen kígyót, mely nem ereszti életemet. Kihívom a saját magam kontrollját, hogy esetleg túlságosan rossz mederbe kerülnek gondolataim, és netántán rossz döntést hoznék. Egy elkeseredett szív, kétségbeejtő lépésekre képes. Példának nem kell említenem Edward és Bella esetét.


De miért tátong ekkora üresség a mellkasomban, mikor távol van az a lény, aki egymaga betöltötte az egész világot? Miért keresek válaszokat, ha úgyis mindig zsákutcába futok? Miért van ilyen elkeseredett hangulatom, ha Jazz nincs velem? Miért? Miért tesz velem ilyen csúf tréfát a világ, és miért vagyok már megint ilyen szánalmasan unalmas? Teljesen fölösleges, amit csinálok, és tisztában is vagyok ezzel. De akkor miért nem vagyok képes leállni? A francba veled önsajnáltatás! Ez nem az én reszortom. Edward, na róla el tudom képzelni, hogy napokat tölt ilyenfajta bolond gondolatokkal, anélkül, hogy bármit is tenne!


A remény napsugarai törtek át megvilágosodó elmémbe, s végre elkezdtem építeni lelkem falait, melyek megvédtek mindenfajta önsanyargatás káros ostromaitól. Megláttam a fényt az alagút végén, bár korántsem zökkenőmentes út vezet még a végéhez. Hogy hogyan alakulnak a dolgok, ezt még nem tudom, de meg kell látnom a szelíd remény apró kezecskéit, ahogy felém nyúlnak, s próbálnak kiemelni ebből a keserves helyzetből.


Kinyújtottam lábaimat, a sportcipőm poros volt és a nadrágom is koszos lett. Az égre néztem, egyenesen a napsugarakba, hogy megláthassam a valódi remény tüzes lángnyelveit felém csapni. Az ég tiszta volt, és a sugarak készségesen égették bőrömet, mely egyébként is szikrázott a napsütéstől.


Komikat pls.

2010. június 17., csütörtök

Pályázat!

0 megjegyzés



Sziasztok!

Egy új ötlettel állok elő, pályázatot hírdetek!
Megadok több címet, ezek közül EGYET kell kiválasztani, és abban a témában írni. Lehet fanfiction, vagy saját fantázia, bármi. A terjedelem legyen min. 2 és max. 10 oldal. A betűtipust és méretet nem szabom meg, de ha lehet, ne böhöm betűkkel írajtok. Jelentkezés, és leadási határidő Július 25. Elég sok időt kaptok, lehet gondolkodni, és minél szebbet alkotni. ( Halkan megsúgom, hogy ezek a csodás novellák lesznek a születésnapi ajándékaim! )
Én fel fogok állítani magamban egy sorrendet, plusz van egy blog, amire kirakom a pályaműveket, itt lehet majd szavazni. Az én döntésem és a szavazás eredményét összevetve állítom fel a dobogót.

A Címek:
1. Halálos gyönyörűség
2. Zafír gyémánt

A jelentkezést és a novellákat a wedo20@hotmail.com címre küldhetitek!
A nyereményekről ezen a blogon találtok majd bővebb információt: wedo1.blogspot.com
Szintén itt találjátok majd meg a novellákat, itt lehet majd szavazni is.

Pusszantalak titeket!
Wedó(L)

2010. május 28., péntek

Sunrise 18. fejezet

4 megjegyzés

Sziasztok!
Hát van néhány bejelenteni valóm... :P
Első sorban innentől kezdve két részre szakad a sunrise. Az egyik marad a "nagy betűs SUNRISE", tehát a NM Alice szemszögéből.
Ennek lesz egy al-ága, ami innentől kezdve mesél Alice-ről. Nincs ilyen vonatkozása a NM-nal, szóval nem fog rohangálni Bellával Edward után.
A neve pedig: Sunrise- A sziklába vésett szerelem
Nem garantálom, hogy egyszerre lesz a két történetből friss, nem szeretnék kavarodást a buksikba. :)
A fejezethez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy nem várt fordulat jön ismételten. :)

Én ezt hallgattam miközben írtam a végét, ha van kedvetek ti is hallgassátok meg! :)




18. Menekülj!



Szerelmembe kapaszkodva hallgattam a zajokat. Próbáltam kifürkészni a jövőt, de idegességemben ez nem igazán sikerült. El akartam terelni a figyelmemet valamivel, a gondolataimat kellemesebb mederbe terelni. Én tényleg megpróbáltam! Kis szivecskékre, a boldogság kék madárkáira gondoltam. Azonban mire elképzeltem, már meg is untam és újból feszült lettem. Nehéz volt elterelni magamat, főleg ebben a zaklatott várakozásban. Jasper volt minden mentsváram, úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem függne tőle, és tulajdonképpen függött is. Bár nagyobb részben a saját kezemben volt a sorsom, mégis Jasper töltötte be az ürességet, a fejemben külön rekeszt kapott. Szabadnak éreztem magam, de valahol mélyen tudtam, hogy ez a szabadság semmit sem ér férjem nélkül.


Az ajtózár kattant, és eddig befagyott szívem nagyot dobbant. Kilépett a vezetőülés elől egy férfi, de nem mertem megnézni, hogy néz ki. Még erősebben szorítottam Jazz kezét, ha ember lett volna, már régen szilánkosra törtem volna. Próbált nyugtatni, de sajnos valahogy nem sikerült befogadnom a tőle áradó békét. Olyan volt, mintha egy burok ölelné körbe testemet, egy halvány kis körvonal. Ez a védőréteg nem engedte át Jazz nyugalom-hullámait, mikor a határhoz ért, eltaszította tőlem őket. Nem úgy, mint egy hullámtörő. Nem veszett el a nyugalom, amit Jasper sugárzott, csak én valahogy eltoltam magamtól. Így hát türelmetlenül, és kővé válva a félelemtől próbáltam küszködni testem idegesítő reakcióitól. Semmi légzés, de a szívem mintha rosszul mocorogna a helyén, pedig már egy fél évszázada meg se moccant. Nem értettem miért történik ez velem, és miért épp most? Miért most kezd el felolvadni a jég a szívemről? Igaz, a negyven fokos hőmérséklet rásegített az olvadásra, de akkor is! Nem most kellene felengednem. Most lenne szükségem a keménységre, az akaratra, hogy élhessek. Egyetlen rossz mozdulat, a szívem egyetlen rossz dobbanása és mindketten meghalunk. Hatalmas teher gyűlt a vállamra, a feszültségtől kicsit tompábban láttam a világot. Bár lehet, hogy ez a kukák irdatlan bűzének is köszönhető, de nem akartam, hogy megérezzék az illatunkat. Fájú szívvel és egy jó fürdő reményében bújtam közelebb a kuka falához és Jasperhez. Csak ezt az estét éljem túl, utána már megoldunk minden Jazzel, csak most ne legyen semmi baki. Fohászkodtam az éghez, bár sose hittem a mindenható létezésében. Valamiképp minden szentekről és csodatételekről szóló történetben volt valami megmagyarázhatatlan csoda, vagy hasonló. Nem tudtam elképzelni, hogy van egy mindenható az égben, aki figyel minket, irányít bennünket. A véletlenekben könnyebb volt hinnem, mint egy ember uralmának. Engem nem vezetett egyetlen percre sem, nem is vágytam rá soha. Az életem mindig a saját kezemben volt, nem ajánlottam fel az úrnak soha. Ha nem saját magam játszadoztam az életemmel, Jasper őrizte azt, nála mindig biztonságban tudtam a szívemet. A szívemet, amire eddig egy kődarabként, vagy egy jeges sziklaként tekintettem. Most mintha felolvadt volna a szikla, de nem tudtam mi lett a szívemmel. Nem hasonlítanám semmilyen drágakőhöz, vagy szénhez, hiszen az én lelkemen sok szárad már. Nem lehet nemes, tiszta szívem, ha a lelkemet megfertőzte a gonosz. Rossz belegondolni, hogy nem voltam őszinte, bár a létfenntartásunkhoz elengedhetetlen a hazugság. Borzalmas következményei lennének, ha egy ártatlan emberi lénynek beszámolnék magamról, az életemről, a halálomról és arról, hogy hány éves vagyok valójában. A szívroham garantált, már csak az a kérdés túléli-e a tudást. Megint bebizonyosult, hogy ember kezébe nem való a hatalom. A tudásnak túl nagy ereje van, és borzasztó hatást érne el az emberiségben. Nem vállalhatom a felelősséget egyetlen ember iránt sem, nem adhatom az életemet, az életünket egy tudatlan ember kezébe.


Lehunytam a szememet, megpróbáltam kitörölni a bűnös gondolatokat a fejemből, és csak a férfira koncentráltam. Még mindig ott állt a Volkswagen mellett, nézte a házakat, szimatolt a levegőbe, keresett bennünket. Féltem, és sikítozva menekülni lett volna kedvem, de nyugton kellett maradnom, míg el nem ment. Ha egyeltalán elmegy valaha. Keservesen lassan teltek a percek, amíg idegesen vártam, hogy eltűnjön végre. Jasper is koncentrált, figyelte minden lépését a vámpírnak, szinte biztos voltam benne, hogy van valami terve vész esetére is. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, de éreztem, hogy minden eshetőséget mérlegel és megfontol.


Még néhány végtelennek tűnő pillanat után a vámpír bizalmatlanul méregetve a falakat a kocsijához hátrált. Még mindig a barna cserepeket nézve nyitotta ki az ajtót, lassan, megfontoltan szállt vissza a terepjáróba. Csukott szemeim mögött láttam, ahogy két másik vámpír dugja ki a fejét, ők is gyanakvóan keresték az alaktalan ellenséget, amit most mi jelentettünk. A férfi hátrált, majd elérte a kocsi küszöbét. Sötét tekintettel nézett végig a sikátoron, majd eltűnt a volán mögött. Becsapta az ajtót, és a motor életre kelt.


Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mintha egy hatalmas követ gördítettek volna le a vállamról. Tudtam, hogy a veszélynek még koránt sincs vége, de a pillanatnyi ellenség tovarepült. Éppen szólásra nyílt volna a szám, mikor egy éles csattanást hallottam. Nem lövés volt, de rosszabbul hatott rám, mintha egy puskából száguldó golyó lett volna. Egy fém fedő csattant a betonon, forgott kettőt, majd elfeküdt. Nem volt sok, de mégis épp elég arra, hogy mindent tönkre tegyen. Lehunytam a szemem és vártam a halált. Megtörten, üresen és tompán. A csattanást természetesen meghallották a vámpírok, leállt a motor és ajtócsapkodás hallatszott. Légzésem lelassult, vártam az ütést, majd a márványkezek szorítását és a széttépés fájdalmát.


Jasper kitépte kezét a markomból, és a vállamnál fogva megrázott. Kinyitottam a szemem és értetlenül meredtem rá. Az ő tekintetében égett a fájdalom, a szerelem és a hűség.


– Menekülj! – suttogta komolyan, szemében szinte láttam az ezüstös könnycseppeket. Nem tudtam volna megmondani hány perc telt el azóta, hogy elrontottam mindent. Valahol a tudatom legmélyében egy hang parancsolt rám, ami egyetértett Jasperrel. Menekülj! Értettem a szó jelentését, de nem foghattam fel, valójában mit takar. Szerelmem szemében égett az akarat, és tudtam, hogy küzd, ameddig tud, de nem mertem elhinni, hogy engem így elküldött. Ellenkezni akartam, segíteni neki, amiben csak tudtam. De sajnos épp eleget segítettem azzal, hogy felhívtam a figyelmet.


– Most! – mondta erélyesen, de elcsuklott a hangja. Tudtam, hogy nem feszíthetem tovább a húrt, egy szerelmes pillantással próbáltam erőt küldeni neki. Át akartam adni minden érzést, de rengeteg dolog kavargott most bennem, így csak némán, viszkető szemekkel ugrottam egy hatalmasat. Megkapaszkodtam egy szárítókötélben, majd onnan még feljebb ugrottam. Nem mertem hátranézni, hiába próbáltam hátrafordítani a fejem, de nem engedelmeskedtek izmaim. Vissza akartam rohanni, inkább ott maradni Jasperrel, akár meg is haltam volna mellette, de nem tudtam visszafordulni. Összeszorított fogakkal szaladtam a vályogtetőkön, egyikről a másikra ugrálva. Minél messzebbre akartam kerülni, de a szívem visszavágyott. Nem tudtam mit tehetnék, így csak futottam és futottam. A testem és a lelkem különszakadt, a lelkem egyik fele Jazzel maradt, harcolt és valószínűleg hamar meghalt. A másik fele itt van a testemmel, vezeti el innét. Nem tudtam, pontosan mi is ez az egész, de nem találtam meg magamat. A testem teljesen elvesztette az irányíthatóságát, görcsösen szorítottam ökölbe a kezem és csak futottam ki a városból. Át a tetőkön, úttalan utakon haladtam a messzeségbe, de nem értettem hová tartok. A testem fakó lett és üres, csak hajtottam előre, azt sem tudtam merre, miért, vagy hogyan. A néma sötétség mardosott, homályosan láttam tőle. Nem sírtam, nem sírhattam, hiszen egy vámpír képtelen lenne erre. Mégis gyötrelmesen hosszúnak és bánatosnak éreztem minden pillanatot nélküle. Nem tudtam mit gondoljak, vagy mit ne gondoljak. Nem mertem arra gondolni, hogy talán azok az erős vámpírok… Nem!


A testem rázkódott, azt sem tudtam merre megyek, csak azt vettem észre, mikor hirtelen eltűnt alólam a talaj. A házak koszorújában lépkedtem eddig, ám most véget ért a kicsinyke város. Éreztem, ahogy tompán zuhanok, a sötét mélység elnyel. Na, jó azért annyira nem sötét és annyira nem is mély, kényelmesen landoltam a ház tövében. Körbenéztem, kerestem valami fogódzkodási pontot, ahonnan tájékozódhattam. A szívem visszavágyott, a testem velem maradt, a lelkem pedig kettejük közt szárnyalt. Nem tudtam pontosan mit akarok, de azt igen, hogy mit kellene csinálnom. Nem járt senki az utcákon, nem hallottam semmit. Megnyugtatott ez a csönd, ugyanakkor halálfélelmem lett tőle. Mi van, ha Jaspert… Nem! Az nem lehet! Nem történhet meg! Nem szabad!


De nem lehettem biztos az igazamban, sosem lehettem biztos semmiben. Sziklaszilárdan állítottam egy hónappal ezelőtt, hogy Jazz nem hagy el soha, semmilyen körülmények közt. Most mégis itt tartunk, most mégis az életéért küzd miattam. Nélkülem. Hogy hozhattam ilyen helyzetbe?


Nem! Nem! Nem! Tilos ilyesmire gondolnom, míg biztonságos helyre nem húzódtam. Ha az önmarcangolásom közepette észrevesznek, nincs esélyem. Akkor hiába menekültem el Jasper mellől, akkor semmit sem ért áldozata. El kell tűnnöm innen a lehető leggyorsabban. Beleszimatoltam a levegőbe, körbenéztem és nyugtalanul állapítottam meg, hogy egyedül vagyok. Kiszemeltem egy jókora sziklamezőt pár kilométerre a várostól. Csak ideiglenes búvóhely lehet, mert hamar keresni fognak. Viszont nyertem egy napot, mivel nem közlekedhetnek, csak éjjel, így nappal tudok gondolkodni. Eldöntöm, hogy mi legyen, aztán majd alkonyatkor cselekszem. Elmegyek még messzebbre, visszajövök megkeresni Jaspert, vagy hazamegyek.


Mintha puskából lőttek volna ki, úgy rohantam a sziklamező felé. Célpontba vettem egy hatalmas követ, és a mögé bújtam el. Szinte tökéletes kör alakban vettek körül a hatalmasabbnál hatalmasabb, vörös színű sziklatömbök. Finom porózus kőpor esett a hátam mögött a földre, mikor nekivetettem a hátam az egyik tömbnek. Átkaroltam a térdeimet, és vártam, amíg a Nap első sugarai meg nem érintették a vörös kő felső szirtjeit.


A komikról légyszi ne feledkezzetek meg, értékelném a kritikát és nagyobb kedvem lenne az íráshoz. :)



Puszi: Wedó

Midnight Sun... (hátborzongató)

New Moon by Disney

Beindítva 2009.11.02.

New moon by Cecilia

Beindítva 2009.10.27.

free counters

Annyira szééép :)