Sunrise 5.fejezet

5. Ébredés

A Nap első sugara "ébresztett". Rájöttem, hogy igenis van élet a mi házunkon kívül is. Pontosabban, a mi házunkon kívül mindenhol van élet. Megint a fejembe kúszott az a látomás, amiben a múltam után kutatok. Kicsit izgatott lettem. Végre leleplezhetem a múltam, emberi életemet megismerhetem. Mi az igazi nevem? Hol éltem? Ki az édesanyám? Ki az édesapám? Van testvérem? Ha van, akkor hogy hívják? Hol él? Él még? Fiú? Esetleg lány? Rokonok, az iskolám, a szüleim, a barátaim. Milyen házunk volt? Most ki lakik ott? Áll még? Milyen volt a szobám? Volt barátom?
Alig vártam már, hogy elinduljak kutató-expedíciómra.

– Mi ez a nagy izgatottság? – érdeklődött kevésbé médium, de annál imádni valóbb férjem.

– Várom már, hogy megkereshessem az emberi múltam. – csacsogtam vidáman. De Jazz egy komor, eltűnődő pillantást lövellt felém, és kicsit megcsappant az önbizalmam. Kérdőn húztam fel egyik szemöldököm.

– Biztos jó ötlet ez? Nem fogsz … hát szóval…nem fogsz visszaesni? Úgy értem én is hallottam, hogy ki segített hozzájárulni bizonyos információkhoz, amik ezzel az üggyel kapcsolatosak. Nem szeretném, ha újra bánatos lennél. Nem akarom, hogy visszaess, abba az önmarcangolásba, amiben eddig dagonyáztál. – ahh, hát ezért. Most is engem óvott.

– És engem meg filozófiára küldesz? Az ember természetét tanulmányozni? Hogy megértsem gondolkodásukat? Hogy megértsem életüket? Létezésük okait, amit mindenki csak találgat. Hogy a világegyetem miként jött létre? Hogy a mi vámpír fajunk is az aranyhal, cápa kontaktushoz hasonlítható? Ohh, milyen irónikus… - halkan kuncogtam.

– Remélem ezek költői kérdések voltak, mert én nem vagyok ilyen drámai. – szabadkoztam viccelődve. – És azt hiszem van még egy feladatunk mára. Fel kell támasztani Esmet és Carlislet, mielőtt végleg zombikká válnak. Én a magam részéről megpróbálom meggyőzni őket, de szeretném, ha egy kicsit segítenél. – kértem csendesen.
- Hogy a siker érdekében vessek be néhány nem mindennapi érzelmekre gyakorolt hatásom? Oh, kérlek hová gondolsz? Én ennél sokkal becsületesebb vagyok, de ha hagysz engem is beszélni talán bevetek néhány érzelmes trükköt. – ígérte viccelődve.
- Én meg majd figyelem, hogy elérted-e a kívánt hatást. – toldottam hozzá.
- Az attól függ milyen hatás legyen? Például, Esme szerelmesen boruljon Carlisle nyakába? Vagy teljesen lekapcsoljam őket és elájuljanak, mint két krumpliszsák, úgy egy órára ki tudnám őket dönteni. Néha kábítóan hatok a környezetemre. – erre hangosan felkacagtam, hát igen, Jasper már csak Jasper. – Szerintem maradjunk a megértőnél! Nem akarok heves érzelemkitöréseket. Bár az tényleg vicces lenne. – újra felnevettem, amikor elképzeltem, amint elmondom a mondókámat, Esme pedig szenvedélyesen rávetődik Carlisle-ra.
Megragadtam a kezét és finoman húzni kezdtem. Engedelmeskedett és repültünk a lépcsőn lefelé. Anyánk, és apánk még mindig a „magam elé nézek és sehova máshova”, zombi kábulatban voltak. Igen, innen muszáj kirángatni őket, ha kell, hozok egy vödör vizet, ha másként nem figyelnek rám. – Carlisle, Esme! – kezdtem mesémet, de nem néztek rám. Ilyen bunkóságot…Azt tanítják, hogy ha valaki beszél, hozzád nézz rá! Faragatlanság, és Carlisle nem volt ilyen érzéketlen. Talán Rosalietól tanulta… Nem ennyire Rose se szokott érzéketlen lenni. De lehet, hogy ez Jasper műve. Nem, azt mondta, hogy nem csinál semmi ilyet. Amikor tegnap eljöttünk akkor is ilyenek voltak. Már hónapok óta nem mozdultak. Levegőt vajon vesznek? Kicsit hallgatóztam és három egyenletes légzést hallottam. Az életfunkcióik jók voltak. Érezték, hogy itt vagyunk, és minden bizonnyal hallottak is, de ennek ellenére nem hajlandóak megmozdulni. Csodás… - Segíts, kérlek?! – könyörögtem Jaspernek, mert nem bírtam ezt a némaságot. Jazz bólintott, majd összeszorította ajkait úgy koncentrált. Éreztem a feszültséget, ami a testéből áradt, ahogy erőlködött zombi szüleink újraélesztéséhez. Aztán láttam, ahogy Esme szeméről eltűnik a lepedő. Azt a vékony réteget, ami elködösítette tudatát, most Jasper leszedte róla. Láttam tekintetében végigsuhanni az érzelmeket. Zavarodottság. Kétségbeesetten keresett valamit. Aztán megtalálta Carlislet és megkönnyebbült. Amikor látta az arckifejezését, elmélyült a gondolkodó ránca. Szinte éreztem, ahogy végigmegy az elmúlt hónapok eseményein. Én is suhantam vele az emlékek mélyén.

Először a bál. Bella megjelent Edward karján, járógipszben mégis gyönyörű volt. Amikor Edwarddal táncolt, olyan volt, mint egy királyi pár keringene. A parkett királya és királynéja. Aztán a királyi pár eltűnt amikor Jacob Black leváltotta Edwardot. Hanem egy csetlő-botló tinédzser pár. Nem is a zenére táncoltak, ha azt lehetett táncnak nevezni. Csak dülöngéltek. Majd újra az úri pár lettek, amikor Edward átvette Bellát. Én Jasperrel táncoltam, de az agyam ott volt Belláékkal.
Majd kivezette Edward Bellát az udvari, csinos, nyolcszögletű kupolás épület alá, ahol kettesben lehettek. Tiszteltem bátyám privátszféráját, így oda nem ment utánuk éles elmém.

Pörgős disco zenéket játszottak ezután. Most már többen beálltak mellénk, de nem az a fülledt disco hangulat volt. Megtartották a három méteres távolságot. Jól éreztem magam. Persze nem úgy, mint a többi fiatal. Például Eric Yorkie teljesen leitta magát, a földről kellett összekaparni. Mike Newton, aki bár, Jessica Stanleyvel táncolt. Idegesítően sokszor nézett afelé az ajtó felé, ahol Bella és Edward eltűnt. Szegény Jessica. Angela Weber remekül elvolt a nála egy fejjel alacsonyabb Bennel. Hát igen, a szerelem nem szab határt…

A bál után, pedig az életem legcsodálatosabb nyara. Soha nem szerettem a nyarat. Napsütés, egyenlő megbéklyózás. De ez a nyár egyszerűen mesés volt. Bella végig velünk volt. Pontosabban Edwarddal. De mivel Edward velünk volt…

Végig Forksban voltunk.

Lementünk az Olimpic-hegység egyik elhagyatott strandjára. De a víz elég hideg volt. Bella nem is ment bele. Még a végén megfagyna. Persze Jazz, és Em rögtön belevetették magukat a tengerbe.

Huhh, az volt a legnagyobb hullám egész nyáron. Szinte szökőár méretű hullámokat gerjesztettek, puszta szórakozásból. De amikor már mind csurom vizesek lettünk, egy rosszul célzott vízzuhatagtól, kicsit messzebb küldtem őket. Bella még megfázik. Aztán beküldtem Edwardot is, mert láttam, hogy nagyon vágyakozik a víz után, de mégis egy pillanatra sem hagyja egyedül Bellát. Én vigyáztam rá helyette. Amikor a fiúk kergették a halakat, halkan kommentáltam az eredményeket. Emmett egy angolnát próbál megfogni, Jasper tengerisün után kutat. Edward, pedig egy polipot üldöz. Amikor visszatértek, halkan kuncogtunk, mert Ed egész teste fekete volt a polip tintájától. Emmett a nyaka köré tekerte az angolnát, mint egy sálat és úgy sétált, akár egy topmodell a kifutón. Jazz egy tucat tengerisünnel zsonglőrködött. Oh, életem legszebb nyara. Rengeteget kirándultunk, ha kifáradt Bella az én hátamon haladt tovább. Az egész Olympic-félszigetet végigjártuk, közben hallgattuk Em legújabb vicceit.

Amikor a fiúk elmentek egy nagyobb vadászatra, tartottunk egy csak csajok partit. Rosalie már nem volt olyan mogorva Bellával, de nem lettek puszi-pajtások. Ezt a helyet én töltöttem be. Én voltam a legjobb barátnője. Shoppingoltunk egy keveset, de tudtam, hogy barátnőmnek nem a kedvenc időtöltései közé tartozik a vásárlás. De elvittem a Planetáriumba, és Múzeumokba jártunk.
De sajnos, mint mindig nyár után az ősz jött. A szülinapi party… - Gyorsan megráztam a fejem, mintha az kiűzné a rossz gondolatokat onnét. És most itt vagyunk.
Carlisle nem igazán mutatott hajlandóságot a felébredésre. Jasper nagyon erősen koncentrált és, mintha lett volna egy szikra, de aztán újra leterítették a vastag lepedőt a szemére. Na, jó ez így nem fog menni. Ennél valami hatásosabb kéne… - Hozom a vödröt! – szóltam Jaspernek, aki bólintott, majd kicsit eleresztette Carlislet, hogy kifújja magát.
Kimentem a fürdőszobába. Találtam egy pofás kis vödröt, megtöltöttem hidegvízzel, és elindultam vissza a nappaliba. Esme amikor meglátta a vödröt, szisszent egyet és leintett, hogy hagyjam. – Jasper kérlek, tégy még egy próbálkozást, ha akkorra sem ébred fel jöhet a vödör. – kérte Esme. – Rendben Esme, de nagyon erősen megbéklyózta magát érzelmileg.
Nem vagyok biztos benne, hogy elég vagyok, megtörni. – figyelmeztette Jazz. Anyánk csendesen bólintott, majd Jasper megint koncentrált Carlislera. Megpróbálta a körülötte lévő falat összeroppantani. Egy másodperc töredékére megint éles lett a látása, de aztán elvesztette így visszaesett a semmibe. Hát ez így nem igazán hatásos. Már épp emeltem a vödröt, amikor Carlisle látása újra visszatért. Pillanat gyorsan kikapta a kezemből a vödröt és a saját nyakába öntötte. Ezt nem értettem. Mire ez a sietség? És minek öntötte ki a vizet, ha már úgyis ébren van? Erre a percre szerettem volna belelátni a fejébe. Mindenki ledöbbent.
- Esme! – kereste feleségét apánk. Amikor észrevette, hogy még mindig mellette van, mint ahogy ez előtt 3 hónappal odaültek kicsit talán lenyugodott. Villám ajkai lecsaptak Esmejére. Én kicsit tolakodónak éreztem magam. Jasper megköszörülte a torkát. Végre egy kis figyelmet ránk is szenteltek. – Igen? – kérdezte Carlisle.
- Először is köszönöm, hogy megtiszteltek a jelenlétetekkel. Nem akarunk tolakodónak tűnni, de mire emlékszel Carlisle az elmúlt 3 hónapról? – kezdte Jazz. Nem úgy volt, hogy én beszélek?
– Ööö…hmmm. Arra emlékszem, hogy végighallgattuk a Forksi búcsújelenetet. Aztán ide jöttünk. Esmevel beszélgettünk egy keveset, de aztán… olyan…furcsa…nem igazán….emlékszem, nem láttam semmit! Ez különös… - filozofált tovább. Igen ez már 100%-ig Carlisle, neki mindig mindenről van egy elmélete. Kíváncsi vagyok most mivel hozakodik elő.
– Nos, Carlisle azóta, hogy eljöttünk Forksból eltelt egy kis idő. Olyasmi mintha 92 napot végigaludtál volna. Nem veszel észre valami különöset? – folytattam a kihallgatást
– Nem igazán, csak nemrég ébredtem. Mit kellene észrevennem? – kérdezte kissé zavarodva.
– Nem hallod? Túl nagy a csönd. Hallod Emmett poénjait? Hallod Rosalie kötekedését? Hallod Edward szenvedését? Vagy, látod bármelyikőjüket? – kérdeztem, Esme gyorsabb volt
– Elmentek… - suttogta megtörten. – Nem! – mondta hangosabban.
Körbefutotta a házat, az összes szobát, az üres hálókat, az üres fürdőket. De hiába, sehol senki. – Nem. – megint suttogott. Gondoltam jobb lenne, ha felvilágosítanám a helyzetünkről.
- Edward ment el elsőnek. Őt már akkor nem láttam, amikor a Forksban tett utolsó látogatásunk egy hét messzeségbe került. Rosalie és Emmett Európában vannak. Ők tegnapelőtt mentek el.
- Oh. – csak ennyit bírt mondani. De Jasper kézbe vette a dolgokat, mert Esme kezdett elveszni.
– Figyeljetek! Álljatok fel, és lépjetek tovább. Carlisle, ahogy egyszer már Alice is mondta a Cornellben fogsz éjszakázni, nappal orvoskodni fogsz. Kellj fel és indulj tovább! Nem ragadhatsz le! Vissza fognak jönni! De az nem segít senkin, ha itt ülsz és magad elé nézel, mint egy élőhalott. Gondold el, hány ember hal meg addig a te orvosi tudományod hiányában? Mert te egy páratlan orvos vagy, és sok élet veszne kárba, ha hagyod tovább fajulni a dolgokat. – Carlisle bólintott, én Esmet próbáltam felállítani.
– Esme! Láttam, hogy te egy közeli műemléket fogsz rekonstruálni. Állj fel! Ne hagyd elveszni a történelem kincseit. Mert ha egy héten belül nem intézkedsz, ott elkezdenek egy lakóparkot építeni, és senkit sem érdekel a műemlék. Kérlek, Esme! Ébredj fel! – esedeztem. Remélem hatott.
De az agyamat elködösítették a víziók. Az elsőben Bella idegesen hajigálja a ruháit a vissza a szekrényébe. Ordítozik a Renéevel és Charlieval, amiért el akarják hurcolni Jacksonwillbe. Renée teljesen ledöbbent, Charlie nem érti a dolgokat. Bella kisírt szemekkel ordítozik, hogy ő nem megy vissza soha, Floridába! Nekem itt van az otthonom! Ennél a mondatnál a könnyei az csak úgy záporoztak, mint egy hirtelen megáradt folyó. Nem fogok menekülni! kiáltotta, majd szülei meghökkent arcába csapta az ajtaját. Charlie és Renée összenéztek, de mindketten tanácstalanok voltak. Közben Bella a párnái közé temette arcát, és ha lehet a könnycseppek duplája áztatták arcát. Már nem folyóként, hanem egy gejzírként törtek elő belőle. A Victoria vízesés megirigyelné vízmennyiséget, ami a csokoládé szempárból ömlöttek.

A második látomásban Edwardot láttam. Egy erdőben volt, de nem messze egy patak csörgedezett, hallotta az autópályát tehát nem volt messze a lakott területtől. Ez megnyugtató. Görcsösen egy kupakot szorongatott, egy limonádés üveg kupakját. Néha bele-beleszagolt, aztán összeszaladtak szemöldökei, és összeomolva lehajtotta fejét. Ilyenkor a háta begörbült és kirajzolódtak a csigolyái.
Bátyám vándor életmódot élt. Egy-két napot töltött mindenhol, egyszerűen nem bírt letelepedni. Ezt nem csodálom. A lelke, bár ebben nem hisz, már rég lecövekelt egyetlen helyen, Forksban. Acél kötelekként szövődtek bele, Belláék házába. Nem is igazán a házukba az nem lenne helyes megfogalmazás. Inkább Bella lelkével kötötte össze magát. Edward érzései helyesek, de ugyanakkor nagyon helytelenek is. Szerelmes Bellába ez már visszavonhatatlan. Ugyanakkor gyűlöli magát, amiért folyamatos veszélynek teszi ki. Pedig most teszi ki veszélynek, mert otthagyta védtelenül. Most, hogy nincs védőangyala Bellának, a szerencsétlenség még jobban övezni fogja. Most Tayler kisteherautója simán elgázolhatja. Vagy jön egy hurrikán, vagy felgyullad a ház, vagy kilép egy busz elé, vagy elkapja egy olyan alak, mint a Port Angelesi éjszakán, vagy egy bankrablás áldozata lesz. És maga Edward mondta, hogy az emberek olyan törékenyek, és hogy annyi veszély leselkedik rájuk, mégis kitette ezeknek a veszélyeknek. Valószínűleg soha nem fogom megérteni bátyám észjárását. Remélem ő legalább tudja mit csinál, és miért.

Egy újabb vízióban három sötét köpenyes alak volt, egy nagy várépület szerűségben. Aztán még hat jött hozzájuk, de hármon nem volt köpeny. Aztán ez a látomás is a semmibe veszett. Ez biztosan egy távoli jövőkép volt, mert irtózatosan homályos volt.
A következő villanásban megint Edwardot láttam, amint irtózatos sebességgel száguld a házunk felé.
Nem szerezhet tudomást a család mérhetetlen fájdalmáról, attól ő is tönkremenne. Gondosan el kell rejtenünk az elmúlt hónapok emlékét. Lehet, hogy kicsit gyanakodni fog, de eléggé lefoglalja, majd a lány hiánya, minthogy a mi gondolatainkon görcsöljön. Minden esetre figyelmeztetni kell a többieket.
- Figyeljetek! Edward ide jön! Körülbelül húsz perc múlva itt lesz. Láttam. Nem szabad az elmúlt egy hónapra gondolnotok! Így is nagyon maga alatt van, bűntudatot érez és rettentően hiányzik neki a lány. Ha észreveszi a gondolataitokból, hogy mi is szenvedtünk, akkor még jobban összetörik. – azt nem regéltem el a családnak, hogy mennyire utálja magát, és az önmarcangolás fekete felhői mindenhová követik, a fájdalom nem tud elszakadni tőle, mint egy pióca cuppant Edwardra és szívja az életerejét. Egyre gyöngébb és gyöngébb, ha ez így megy tovább… Nem tudom pontosan mi lesz, pedig hát ez elég ritka. Attól is függ, hogy hogyan reagálunk, és ő hogyan reagál erre a látogatásra. Rengeteg tényező befolyásolja, az akarata, a fájdalmai, a bűntudata. Meg még egy csomó külső tényező. Semmi nem dőlt el, Edward a kés pengéjén táncol. Akár egy magas szakadékról, vagy leesik és elveszik a végtelen sötét semmiségben, vagy van benne annyi lelki erő, hogy megkapaszkodik az utolsó tartófonálban, ami a földhöz rögzíti.
- Talán kitalálhatnánk egy közös story-t, hogy hogyan telt a hónap. – vetette fel Esme, de le kellett törnöm a lelkesedését.
- Esme, ugye Edward olvasott már a gondolataidban? – kérdeztem tőle.
- Már hogyne olvasott volna benne, hisz olyan neki mintha kimondtam volna őket hangosan. – felelte bizalmatlanul.
- Nos, Esme szerintem te boldog voltál, hogy boldognak láthatod a fiad igaz? – tettem fel a következő kérdést.
- Persze, hogy boldog voltam. Miért ne lettem volna az, Edward olyan régen nem volt már ilyen önfeledt. Azt hittem, hogy valami lényeges hiányzik belőle, hogy túl fiatal volt, amikor átváltozott. De aztán megtalálta Bellát, és mintha a másik felét találta volna meg. És igazam volt először, az a lényeges, ami hiányzott az Bella és az ő szerelme volt. Soha nem eresztette ki úgy a hangját, mint addig. Soha nem mosolygott annyit, mint addig. Soha nem komponált annál szebbet, mint mikor megihlette Bella. Soha nem volt elevenebb, mint addig. Bella teljesen pozitív hatással volt rá. Minden gondját elfelejtette, ha meglátta. Szinte repestem az örömtől, mikor megtudtam, hogy szerelmes. És amikor csak hozzáért, rajtam átfutott a boldogság. És ezt rengetegszer tette, így én nagyon boldog voltam, ezt Jasper is tudja igazolni. Nem értem miért kérdezel ilyen ostobaságot?! – kezdett kissé ingerülté válni, ezért magyarázatot adtam épelméjűségemre.
- Látom nem érted Esme. Ha nem veszítettük volna el a lányt, akkor Edward még mindig boldog lenne. De nem az, és ha benned egy csepp szomorúság sincsen mit fog hinni? Azt hogy mi boldogok vagyunk? Én a magam részéről, nagyon nem vagyok boldog! A legjobb barátnőm vesztettem el! Muszáj némi nyomorúságnak lenni a gondolataid között. Másrészt, ha azt gondolod, hogy mondjuk vidámparkban voltunk, vagy ugyanúgy azt fogja hinni, hogy boldogok, vagyunk. Vagy esetleg elveszítettük a józan eszünket. De ha mondjuk, lejátszod gondolatban, hogy Carlisle és te a hullámvasúton voltatok, aminek mondjuk zöld színe volt és sárkányfej az elején. De Carlisle azt gondolja, hogy a hullámvasút kék és piros volt, és az eleje hagyományos volt semmi sárkányfej, akkor mit fog gondolni? Azt hogy átvertük! Rá fog kérdezni és akkor biztos nem tudsz neki hazudni! Nem kockáztathatunk, nincs értelme. Én nem akarom végleg elveszíteni a bátyám, mert a te gondolataid elárulták a ferdítést.
- Rendben Alice, nem fogunk hazudni. – nyugtatott Carlisle. – Akkor mi legyen?
- Nem tudom, várj egy pillanatot! – mondtam és behunytam a szemem, közben kémleltem a jövőt. – Edward azt fogja mondani, hogy jól van. Ez persze szín tiszta hazugság csak nézzetek, majd bele a szemébe! Kérdezi tőletek Esme, hogy hogy vagytok? Nektek azt kell mondanotok, hogy megvagyunk, csak nagyon hiányoztál. Ami nem is hazugság csak féligazság. Emmettről és Roseról kezd majd kérdezni. Ezt bízzátok rám. Majd kilesem, hogy mit csinálnak. Nem lesz hosszú társalgás, még néhány kedveskedő szót próbál kinyögni aztán, megy is el. Nem bírja. Nem tud a szemünkbe nézni. Figyeljétek meg végig a padlót bámulja. Csak egyszer vagy kétszer kapja fel a fejét egy információra. Nem bírja elviselni a család fájdalmát. Utána úgy tervezi egy hónaponként fog jelentkezni, csakis Esme miatt, hogy tudja, életben van. Nagyon szeret téged Esme. Engem próbál minél jobban kerülni, de megpróbál majd bele-beleolvasni a gondolataimba. Viszont nekem okozott talán a második legnagyobb fájdalmat, engem nehéz elviselnie. Túlságosan szerettem a lányt. Huh, nagyjából ennyi. – mondtam és kinyitottam a szemem.
-Rendben Alice, megteszünk minden tőlünk telhetőt! – biztosított Esme. – Edward nem fog gyanút fogni. Hol legyünk? Mármint a kanapén üljünk, vagy esetleg a konyhában beszélgetünk?
-A nappaliban kényelmesebb lenne, de mi Jazzel majd csatlakozunk hozzátok. Esme, nagyon fontos, hogy jól játszd el a szereped. Játszd el, hogy tudsz mindent, hogy hiányzik a lány, hogy hiányzik Edward. – kérleltem.
- Jó, megteszek minden tőlem telhetőt!
- Három percünk van, én kilesem Jazzel Emmettéket. Csak természetesen! – mondtam majd felszáguldottam a szobánkba. Ledőltem az ágyra és koncentráltam. Nézzük, csak! Emmett, Emmett, Emmett! Jaj, Emmett! Épp egy elefántot kerget Afrika egy elhagyatott részén a Kongó folyótól délre, a Bié-fennsíktól keletre. Három nappal később Emmett a Gibraltári majmokat terrorizálja. Pár nap múlva már a Párizsi Eifel torony alatt csókolóznak. Londonban a királynőt védő katonákat próbálja nevetésre bírni, nem sok sikerrel, ezért taktikát vált és a frászt hozza az egyik őrre. Berlinben Em a náci katonák járását utánozza a Berlini Falnál. Prágában is szerelmeskednek egy sort, Bécsben forró csokiznak, Budapesten új vicceket készít a mindig épülő, de soha el nem készülő 4-es Metróról. Következő úti céljuk Zágráb lesz, de az annyira távoli jövő, hogy még Emmett sem döntötte el mit csinál.
Ekkor egy halk és feszült kopogást hallottunk.

Sunrise 4.fejezet

4. Üresség

Az egész napomat a gardróbban töltöttem. Jasper kicsit aggódott, de nem tette szóvá. Engem pedig mardosott az üresség. A szívem már nyolcvan éve nem dobog, de ez most más volt. Mintha nem is lenne szívem. Mintha egy erőszakos mozdulattal kitépték volna a mellkasomból. A fájdalom hasogatott. A többieknek az volt a legerősebb fájdalom, amikor átváltoztak. Én erre nem emlékszem, így nekem a legerősebb fádalmaim most voltak. Égetett, lüktetett. A fejem zúgott, a szívem hasogatott. Mintha az ereimbe sósavat öntöttek volna, hogy felemésszen. A lelkem egy része örökre Forks-ban ragadt. Nem nyer szabadulást. Ennél a pokol se lehet sokkal rosszabb. De engem az sem érdekelne, ha a pokolban végzem.
Tönkretettem egy lelket. Egy ember lelkét. Miattam roncsolódott össze az élete. Ha nem ragaszkodok egy partyhoz, ez sem történt volna meg. Nem kellett volna annyi kristályváza.
És én még tűzijátékot is akartam. Jó hogy nem vittem oda az egész Disney Land-et. Az én szervezői vénám leáldozott. Mindennek én vagyok az oka. Ha nincs buli, nem gyűlünk össze. Ha nem gyűlünk össze, akkor valószínűleg Edward csak a lánnyal közösen ünnepel, vagy nem is ünnepel. Ha nem ünnepelnek, akkor nincsen ajándék. De ha kettesben vannak, Edward türtőztetni tudja magát, nem támadna a lányra. – Egyetlen lány van a világon és az Bella – Ha nincsen ajándék, nincs mivel felsértenie az ujját. Ha nem sérti fel az ujját, nem szivárog a vére. Ha nem szivárog a vére, nincsen kísértés. Ha nincsen kísértés Jasper nem támad rá. Ha nem támad rá, akkor Edward nem löki félre a lányt bele a kristályvázákba. Ha nem löki bele a kristályvázákba, nem sérti fel az egész alkarját. Ha nem sérti fel az egész alkarját, nem kell összeölteni. Ha nem kell összeölteni, nem okoz fájdalmat a lánynak. Mert csak a súlyos eseteket kell összeölteni. És a súlyos esetek általában fájdalommal járnak. Ha nem okoz fájdalmat, Edward nem gondolkozik el az erdőben. Ha nem gondolkozik, akkor nem hoz végzetes döntést. Ha nem hoz végzetes döntést, nem költözünk el. Ha nem költözünk el, nem okozunk fájdalmat a lánynak, és az egész családnak. Ha nem okozunk fájdalmat a lánynak és az egész családnak, mindenki boldog lenne.
De a múltat nem tudom megváltoztatni. A jövőt tudom befolyásolni, de a múltat nem.
Rengeteg mindent megbántam, de ez nem segít senkinek. Mindenkinek problémát, fájdalmat, szenvedést, kínt, ürességet okoztam. Én vagyok a hibás! Edwardnak nem a lányt kellene megbüntetnie azzal, hogy elhagyja, hanem engem kéne a földbe döngölnie. Nekem kéne a legjobban szenvednem! Engem kellene azzal etetnie, hogy nem szeret, és nem kellek neki többé! Még ha csak testvérként tagad is ki! Nekem kellene tönkremennem bele! Én vagyok a hibás, mindenért! Minden az én hibám!
A fájdalom és az üresség mardosott. Ha a sósav fogyni kezdett megdermedt vénáimból, tömény hypót fecskendeztek a helyére. Azt hittem sikoltok, kínomban, de nem engem ért a legnagyobb fájdalom. Edwardnak még az enyémeknél is nagyobb fájdalmai voltak. Ha én ilyen erős szenvedésen megyek keresztül, pedig én nem voltam szerelmes, én nem találtam meg a lányban –nem mondom ki többé Bella nevét – a másik felemet. Edwardnak milyen lehet. Még nem szakadtam el Jaspertől, így nem tudom milyen érzés lehet, de biztos nem kellemes.


Egy hetet töltöttem a gardróbban. Aztán kikukucskáltam, hogy megnézzem, a családom milyen állapotban van. Mikor lementem, azt kívántam bár ne tettem volna. Jasper mikor meglátott megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, de az összkép ijesztő volt. Carlisle és Esme egymás mellett ültek a kanapén, de nem néztek egymásra. Nemcsak egymásra nem, senkire sem. Mint amikor nekem elködösül a tekintetem egy víziónál, olyanok voltak ők is csak még rosszabb.
Kifejezéstelenül meredtek maguk elé, mint az élőhalottak.
Emmett és Rosalie az ebédlőasztalnál ült. Emmett egy érzelemmentes maszk alá rejtőzött el.
Rosalien semmi nem volt. Az arca kicsit beesett, és valami irtózatos ruhadarabot vett fel. Kantáros nadrágot, és hozzá egy fűzős pólót. Neki a fájdalom a divatérzékére hatott. De ő nem ugyanazt a fájdalmat érezte, mint mi. Neki nem a lány elvesztése volt fájdalmas, hanem a család szenvedése. Az, hogy egy ember, ilyen hatással legyen, egy vámpírcsaládra. Egy halandó, hogy tudja elszakítani egymástól a családtagokat. Mert Edwardot hiába kerestem nem láttam sehol. Nyílván elment. Vagy azért, hogy ne lássa a család az ő megtört testét, vagy azért, hogy ő ne lássa a család megtört arckifejezését. Érzelmileg erősen kötődünk egymáshoz, és Edwardnak fájdalmat okozott az elválás, így a család többi tagjának is.
Láttam Edwardot egy vízióban, amikor egy elhagyatott erdő közepén összegörnyed és átadja magát a fájdalomnak. Majdnem olyan volt, mint én a gardróbban.

Az idő megállt. Megszűnt létezni. Nem tudom meddig voltunk ugyanabban a pózban, napokig, hetekig, hónapokig?
Aztán Rosalie felállt.
– Elmegyünk Emmettel Európába egy második nászútra. Majd jövünk. Megfogta Emmett kezét és elindultak az M3-al. A motor kegyetlenül felbőgött, majd kilőtt. Magával repítve 2 családtagot, akit kitudja, mikor látunk legközelebb.
Jasper megfogta a kezemet és Carlisle elé húzott.
– Mi is elmegyünk!
- Nem! Jasper a Cornell-ben fog filozófiát tanulni, én pedig elmegyek megkeresni a múltam. – jelentettem Carlisle-nak. Ezeket egy vízióban láttam, Jazz kicsit meg is lepődött a filozófia szó hallatán. Carlisle bólintott, de nem úgy tűnt mintha felfogta volna ép ésszel. Elkezdtem húzni fölfelé a lépcsőn, ezt meg kell beszélnünk. Én nem fogok menekülni a fájdalom elől!
Mikor beértünk a szobánkba, becsuktam az ajtót és leültem az ágyra. Jasper szemben velem az íróasztalhoz ült.
- Jazz, ezt meg kell beszélnünk! – mondtam.
- Rendben, beszéljünk! – felelte szenvtelenül.
- Én nem fogom itt hagyni Esmet, hogy egy éjjel alatt elszakadjon a fél családjától. Te sem lehetsz ilyen érzéketlen. – érveltem.
- Aha. Szóval szerinted az megoldás, hogy itt dagonyázunk már hónapok óta a fájdalomban, és nem lépsz tovább, inkább szenvedsz még pár hónapot, igaz? – szegezte nekem a kérdést. És igaza volt. Már hónapok óta nem csinálunk semmit, de az nem megoldás, hogy elmenekülünk.
Az hogy Rosalie gyáva, nem kell, hogy befolyásolja Jaspert!
- Igaz! Akkor az a megoldás, hogy füled, farkad behúzod és vonyítva menekülsz? Mert Rosalie gyáva, nem jelenti azt, hogy nekünk is annak kell lennünk!
- Rose nem gyáva, csak ésszerűen gondolkozik! Edward azt kérte Bellától, hogy lépjen tovább, legyen boldog. Tőlünk is ezt várná! De ha látod nap, mint nap a szenvedésed színhelyét az nem fog segíteni. Többek közt ezért költöztünk el! Meg azért, hogy Bella tovább tudjon lépni. Ha látja Edwardot az iskolában minden nap, az nem segít neki. Rose is továbblép, és Emmett is. Nekünk is ezt kéne tennünk. Továbblépni, magunk mögött hagyni a múltat. És tudod miért? – nem várta meg, hogy feleljek – Azért ne rágódj a múlton, hogy lehessen jövőd. Az úton se hátraszegett fejjel mész előre. Nem kell a múlton rágódni, mert az élet megy tovább. Ez az élet rendje. Vedd úgy, hogy Bella meghalt. – az utolsó szónál felszisszentem – Nincs többé. Emeld fel a fejed és menj tovább. Éld az életed!
- Oké, élem az életem, de nem megyek el! Esme és Carlisle befogadott minket. Szeretetet kaptunk tőlük, és családot. Pár hónap miatt feladnád az eddigi életed? Feladnád a családot? Feladnád a szeretetet? Mert én nem! Abban egyet értek, hogy lépjünk tovább, rendben. De nem egyedül! Esmét, és Carlislet is továbbléptetjük! Ezt együtt kell átvészelnünk!
- Csodás! És mivel állsz eléjük? Figyelj Carlisle, hagyd magad mögött a fiad, és a feleséged és ébredj fel. Ez hatásos lesz! – gúnyolódott.
- Nem. Nem ezt fogom mondani, de megpróbálom, a te ötleted szerint, „továbbléptetni” őket. Ők a szüleink. – válaszoltam.
- Hahh. Kíváncsi vagyok én arra. – motyogta.
A mellkasom mélyéből egy halk morgás tört fel. – Miért nem bízol bennem Jasper? – kérdeztem mogorván.
- Nem az a probléma, hogy nem bízom benned, hanem az, hogy nem tudjuk kezelni ezt a helyzetet. – védekezett.
- Igazad van! – elkezdett szúrni a szemem. Némán zokogtam. A gyomrom kavargott és össze-összecsomósodott. – Minden az én hibám! Minden!…Nem érdemlem meg bárki bizalmát!..Én tettem tönkre az egész családot!...Miattam szenved mindenki! – zokogtam. Jasper odaült mellém az ágyra. átkarolt és a vállamat dörzsölte.
– Sssss! Senki sem hibáztat téged! – vígasztalt. De ez nem igaz. Nem igaz, hogy senki sem hibáztat, egy bizonyos szemszögből.
Mert én hibázatom magam. De egy rejtett szemszögből mégis igaz. Mert én nem vagyok senki. Senki az égvilágon. Nincs nevem. Álnevem van. De az nem igazi. Minden városban eltöltünk négy-öt évet. Minden városban kivéve Forksot. És belőlünk nem marad más, csak történetek. Egy-egy üres ház. Egy-egy álnév. Egy-egy áléletkor. Az egyetlen kivétel Forks.
Az a Washington-i kisváros, ahol többet esik az eső, mint az állam bármely részén. Forksban kevesebbet süt a nap, mint bárhol az államban. Forksban tudják rólunk az igazságot egyedül. La Push indiánjai, és egy Forksi lány. Az indiánokat köti a szerződés, amit Carlisle kötött velük még az 1900-as évek elején. Nem beszélhetnek a létezésünkről senkinek. Cserébe mi nem lépjük, át La Push határait. De van egy Forksi lány. Egy Phoenixből érkezett lány. A halvány bőr, szív alakú arcát gesztenyebarna haja keretezi. Pofiján enyhe pír játszik, csokoládébarna szemeiből, kíváncsi tekintet árad. Bájosan csetlő-botló, teste karcsú, és lágy. Vonalai finomak. Tiszta jellemű, határozott, becsületes. Okos, bátor, kedves és jó. Ragaszkodó és soha nem felejt. Ez a lány tudja rólunk az igazságot. Tudja, hogy lelketlen gyilkosként kezdtünk, és évtizedek alatt korlátoztuk szomjunk az állatokra. Pusztítjuk a természetet. Halálosak vagyunk, tökéletes ragadozók. Gyorsak, mint a villám. Erősek, erősebbek bármely más állatfajnál. Külsőre hasonlítunk az emberekre, de a napfényben bőrünk szikrázik, mintha ezer gyémántból lenne kirakva. Testünk tökéletes, és gyönyörű, ezzel vonzva a prédát. De gránit keménységű fogsorunk, méreggel átitatott. Halálos fegyver, ami az ütőeret támadja. Ha bekerül a véráramba, megbénítja a testet. Ha hagyják szétterjedni, átalakítja vámpírrá. Az ölés ösztönös. A Cullen család szembeszállt az ösztöneivel, és szembeszállt a világ vámpír társadalmával. Elítélik ez az aranyszemű klánt. De a Cullen család kitart döntése mellett. Nem lesz lelketlen gyilkosok gyűjtője. A Cullen család más. És ezt, ez a tizennyolc éves fiatal lány tudja, és mégis hallgat. Elhallgatja az igazságot. Szembefordult fajtájával, azzal, hogy vámpírokkal barátkozott. De ez most már mindegy.
Mind egy, mert nem térünk vissza Forks-ba soha többé. És az örökké elég hosszú idő, hogy megbánjuk bűneinket. Azt, hogy elárultuk a mivoltunkat, egy halandónak. Egy tinédzsernek, akinek érzelemhullámai vezetik az agyát. Ha egyszer olyanja van, elárulja a titkot. Vagy nem. Ki tudja?... De nem! Ő nem ilyen. Sokkal becsületesebb, és megígérte nekünk, hogy nem árul el soha senkinek. Remélem, tartja a száját, mert ha nem akkor nem kis botrány lesz Forksban.
Jasper egy nyugalomhullámot küldött felém. – Köszönöm – suttogtam.
– Bocsáss meg nem úgy értettem. Nincsen semmi a világon, amiért elhagynálak téged! És nem is lesz soha semmi sem. – mondta.
- Sajnálom Jasper, nem kellett volna így neked támadnom. Sajnálom. – motyogtam.
- Semmi baj szerelmem. Nincs semmi, amivel elüldözhetnél magad mellől. Ha akarod, ha nem én itt fogok lógni a nyakadon örökkön örökké. – ígérte.
- Köszönöm. – Gyengéden a mellére vont, két kezét a járomcsontom alá csúsztatta. Az arcomat csókolgatta, és két csók között ezt ismételte „Szeretlek!”. Én a nyaka köré fontam a karjaim, és hevesen csókoltam. Olyan régóta nem csókolóztunk, hiányzott nekem Jasper közelsége. Én szorosan hozzátapadtam, márvány alakja nem tudott elég közel lenni hozzám. Jasper kemény, izmos felsőtestén játszottam ujjaimmal. Felfedeztem tökéletes testének minden négyzetcentiméterét. Búza szőke hajába beletúrtam, míg ő az én fekete hajamba kotort. Minden eddig felgyülemlett vágyam egybeolvadt és ki akartam ereszteni. Még vadabbul, csókoltam és ő válaszolt az intenzitásomra. Ledőltünk az ágyra.
– Megvagy! – suttogta mikor letepert. Én csak ravaszul vigyorogtam, és még hevesebben tapasztottam ajkára az enyémet. Mikor nagyon belém merült, egy gyors mozdulattal megfordítottam, így én kerültem fölé.
– Na, ki van meg? – kérdeztem önelégülten és kihívón.
– Azt, majd meglátjuk! – válaszolta és már gurultunk is. Direkt beszámította, és így ő huppant a padlón az én súlyommal együtt. Hiába egy úriember. Majd újból fordított egyet, mire én kerültem ki vesztesnek. De nem éreztem magam annak. Nem veszíthettem, amíg Jasper velem van. Semmit az égvilágon. A szerelem átjárta minden porcikámat. Egész lényemmel szerettem Jaspert. Nem eresztettem el, senki sem vehette el tőlem. Túl erős voltam, hogy elszakítsák mellőlem. Még közelebb húztam magamhoz és nem engedtem el egész éjszaka.

Sunrise 3.fejezet

3. A Vég


Eltüntettem a buli minden maradványát. Emmett és Rosalie már visszajöttek a házba, de Jasper mélyen dagonyázott a bűntudatban és elment Kanada déli részére. Edward hazakísérte Bellát és este is ott maradt.
Láttam egy új víziót, amiben egy kéz egy hosszú egyenes vonalat rajzol vízszintesen. Majd hirtelen elrántja a kezét és az eddig tökéletesen egyenes vonalat, lefelé kezdi rajzolni. Ez egy nagyon különös látomás volt. Eddig nem ilyen képletesen láttam a jövőt.
Hmmm… Olyan volt, mint egy idő egyenes, amiben változás történik. De lehet, hogy ez inkább egyikünk élete, esetleg, ami erőteljes fordulatot vesz. De vajon kié? Újra lejátszottam magamban a jelenetet és határozottan férfikéz volt. Tehát Emmett, Jasper, Edward, Carlisle maradt. Emmettnek mi oka lenne eltérni eddigi életétől? Rosalieval tökéletes boldogságban van. Nem, nem hinném, hogy Emmetté lenne a kéz. Jasper. Jazznek most elég nehéz dolga van, főleg, hogy úgy sanyargatja magát az este történtek miatt. Nem tartom kizártnak, hogy ő döntött úgy, letér a helyes ösvényről. Edward. Ő most boldog az Ő Bellájával. Bár Jazz kitörése után nem vagyok biztos benne. Remélem nem ő döntött, úgy, hogy letér az eddig járt ösvényéről. Carlise, pedig boldog Esmevel és a kórházban is jól érzi magát. Nem hinném, hogy ő döntött volna így. Oké, akkor maradt Jasper és Edward. Nem tudom melyikőjüket érte nagyobb érzelmi megrázkódtatás, ki fogom deríteni. De nem most. Két okból. Először is, azért, mert egyikőjük sincs itthon, más rész, mert nem lenne szerencsés most felzaklatni őket a látomásaimmal. Mindkettőjüknek fájt a bulin történt baleset, de nem most próbálom ki a határaikat.
Reggel láttam egy újabb víziót és dühösen törtettem Edward szobájába.
– Nem, nem, nem és nem!!! Ezt nem engedem! NEM!! Nem teszed tönkre senki életét! Nem teheted! Nincs jogod Bella felett ítélkezni! Ő döntött, és ezt te is tudod! Nem tudod mi jó neki és mi nem! NEM! Nem engedem!!!...
- Alice állj le!- utasított legkedvesebb bátyám a kanapéról. De engem nem intéz el ennyivel!
- Nem Edward, nem!!! Neeeem! Ezt nem teheted meg egyikünkkel sem! Nem látod, mit csinálsz? Ennyire nem számítanak az én érzéseim? Nem! És nem csak rólam van szó, Bellát is tönkreteszed! Nem engedem!!
– De Alice nagyon is számítanak Bella érzései ezért döntöttem így!- Védekezett Edward. Az elmémet megtöltötte egy régi aztán egy új vízió. A régiben, amit egy perccel ezelőtt néztem végig, az játszódott le, hogy mind elmegyünk, és Bellát itt hagyjuk. Az újban, pedig Bella összekuporodik az erdő mélyén hatalmas szenvedéssel, fájdalommal és kínnal, miközben azt motyogja „elment!”. Nem hagyhatom ilyen kínok között legjobb barátnőmet, Nem! Rájöttem, hogy az esti látomásomban Edward élete szerepelt. Tönkreteszi az életét. De nem csak a sajátját, az enyémet is és Belláét is.
– El fog felejteni! Az emberek emlékezete olyan, mint a szita. Túl fogja tenni magát rajtam és boldog élete lesz! Nem veszem el a lehetőségét arra, hogy éljen! Ennél jobbat érdemel!
- Edward ez kifogásnak édes kevés! – vágtam vissza, de ő hajthatatlan volt. Egy határozott mozdulattal kitolt az ajtón, és közben ezt mondta - Nem tartok igényt a fejmosásodra!
Újabb jövőrészlet tárult elém, amiben Edward egyedül szándékozik búcsúzkodni. Engem nem enged elköszönni tőle. Újra felkiáltottam- NEEEEEM!!!- Ez eléggé hangos volt és az egész család körénk gyűlt. Edward idegesen becsapta a szobaajtaját, így minden kérdő tekintet rám fókuszált. Esme riadtan, Carlisle higgadtan, Rosalie tűnődőn, Emmett kérdőn húzta fel egyik szemöldökét.
– Mi történt Alice? – kérdezte végül Carlisle.
- Mit láttál?- kérdezte Emmett.
Ebben a pillanatban nem voltam tekintettel Edward nemtetszésére és belekezdtem fájdalmas mesémbe.
- Nem az a kérdés, hogy mi történt, hanem hogy mi fog történni. Higgyétek el nekem nem fogtok örülni, ha megtudjátok, de ez rátok ugyanúgy vonatkozik, mint rám és Edwardra. Tegnap este mikor elpakoltam a buli maradványait, egy víziót láttam, amiben, egy hosszú egyenes vonal megtörik és egy erőteljes kanyart vesz lefelé. Gondolkodtam rajta és arra jutottam, hogy valamelyik családtagunk élete megváltozik. – Rosalie tekintetében láttam a felismerést, de nem törődtem vele és folytattam – Ma reggel egy újabb látomásom volt, amiben mind elhagyjuk Forks-ot, és környékét. Nekirontottam Edwardnak, hogy hogyan képzeli, hogy itt hagyja Bellát, ő ugyanis a látomásban nem tart velünk. Megértettem az esti látomásom és az iménti dühkitörésemre Edward úgy döntött nem engedi, hogy bármelyikünk elbúcsúzzon Bellától. – Kicenzúráztam azt a látomást, amiben Bella összegörnyed a kínoktól. – Ez engem fájdalmasan érintett, ezért felkiáltottam kínomban. A többit már tudjátok.
Esmé és Carlisle ledöbbent, Rosalien két érzelem volt. Az egyik a fájdalom, de szerintem inkább az fájt neki hogy el kell hagynia Forks-ot, a másik halvány elégedettség. Remélem ezt nem Bella ellenében érezte, mert én kitekerem a nyakát. Emmett, egy érzelemmentes maszkot vett fel, így nem tudtam kiolvasni az érzelmeket. Beugrott egy látomás, amiben Edward arcát láttam, de igazából még nem láttam ilyennek. Arcvonásai eltorzultak a tengernyi kíntól, és fádalomtól. A szeme sírt, de közben tele volt fájdalommal, halovány szikrája volt benne a reménynek, és tele volt még igazi lelki gyötrelemmel, és még több fájdalommal.
A látomásnak vége szakadt, de már jött is a következő amiben, az erdőben Jasper után kutatok.
- Indulnom kell! Vissza kell hoznom Jaspert!- mondtam mire Carlisle bólintott és hozzátette – Nekem is el kell intéznem pár dolgot a kórházban, és ha elkészültetek, meg Edward is elköszönt Bellától indulunk New Hamspire-be! – Bólintottam és már indultam is.
De nem Kanada felé, még nem. Előtte benézek Belláékhoz. Amikor odaértem, láttam Bellát, amint éppen reggeliét falatozza. Annyira hiányozni fog. A bájos csetlő-botlósága, a bátorsága, a jósága, a szeretete, ami felém irányult. Gyönyörű gesztenyebarna haja, csokoládé szemei, telt ajkai. Ez mind együtt. Nagyon-nagyon fog hiányozni. És Charlie is. Hiszen szinte már családtag voltam náluk. De el kell engednem őket. Ez a bátyám kérése és én tiszteletben fogom tartani, legalábbis megpróbálom. Még egy pillantást vetettem a Swan házra és fájó szívvel engedtem magam mögé a múltat.
Rohantam. Rohantam és rohantam. A szél süvített, hajamat hátracsapta, az emberek tekintetében talán nem is látszódtam, csak érződött a menetszél, amit én gerjesztettem. A fák egy zöld-barna folttá olvadtak össze, átugrottam a folyót, és repültem tovább. Egyre tovább és tovább.
Az alkonyatot megálltam megszemlélni. Csodaszép volt, de aztán eltűnt, pont, mint Bella ő is eltűnt örökre.
Utána érkezett az éjszaka. Nem voltak felhők, és így láttam a csillagokat. Néztem az éjfekete eget. Kémleltem a csillagokat, de aztán megijedtem és tovább futottam, amikor a csillagokból egy csokoládébarna szempár nézett rám kérdőn, okos tekintetével. Annyira valóságos élmény volt, hogy szinte sarkon fordultam és rohantam vissza a Swan házhoz, hogy megnyugtassam Bellát, és válaszoljak kérdő tekintetére. De nem tehettem, most biztosan nem. Nem tehettem és ez nyugtalanított. Mi történt Edwarddal? Mi késztette ilyen tökéletesen ostoba döntésre amivel, az egész család életét tönkreteszi. Mert Edward nem lesz ugyanaz az Edward soha többé. Ő nem hisz a lélek létezésében, szerinte mind elvesztettük a lelkünket az átváltozás során, de ez nem igaz. Neki mindig is volt lelke, de most már összekapcsolódott Belláéval, és nem tudod úgy bántani az egyiket, hogy nem bántsd a másikat. Életük fonala összecsomósodott, de ő elszántan próbálja ezt a csomót kibogozni, ami teljességgel lehetetlen. A végzet kijelölt neki egy utat, ami járható út, de ő az ösvény helyett a mocsárban próbál előre törni. Nem fog sikerülni neki. Nem értem miért hadakozik a sorssal, amikor az jó irányba terelné. Edward mindig is önfejű volt, mint az összes Cullen, de ez már túlzás. Nem kellene hagynom, hogy így tegye tönkre az életét. Hahh. Mégis kinek képzelem én magam? Zeusznak, aki mindig mindent jobban tud? Nem, én nem vagyok Zeusz, nem vagyok senki. Alice Cullen. Nincs hatalmam felette, hogy döntsek helyette. Még akkor, sem ha az helyes döntés lenne. Én feltétel nélkül megbízom az ő szavában, és elmegyek búcsúzás nélkül, de ő semmibe vesz engem. Egyszerűen nem számítok neki. Edward rám csapta az ajtót ma, illetve azt hiszem most már tagnap reggel. Ezzel jelezte, hogy kitilt a magánszférájából, az életéből, az együtt töltött idő ellenére engem kitagadott. Nem éreztem még rosszabbul magam. Mintha meghalt volna a legkedvesebb testvérem. És így is történt. Meghalt, mert Bella megváltoztatta, de ha elhagyja nem fog visszaváltozni. Elindul lefelé a lejtőn, ami a végtelen boldogtalanságban ér véget.
Hát, ha ez kell, neki én nem állok az útjába. Ha kell, hozzá se szólok, ha az neki a jobb. Az ő döntése.
Én már döntöttem.
Ekkor megéreztem az ismerős illatot. A férjem édes illata. Követtem az illatot mire az egy magas fenyőfára vezetett. Felkapaszkodtam hozzá, és átkaroltam. Nagyon maga alatt volt. A bűntudat sugárzott belőle, és én féltem, hogy eltaszít magától. Pont, mint Edward. Jazz is kitilt a magánszférájából? Remélem nem. Nem Tudnék elviselni még egy visszautasítást. Már nem.
Inkább lemásztam a földre és átkaroltam a lábaimat, a fa alatt kuporodtam össze. Nem akarok senkit elijeszteni magam mellől, főként nem Jazz-t. Nélküle nem tudnék élni. Viszont meg kell változtatnom az életsílusomat. Nem szabad belegázolnom mindenkibe, nem szabad mindent jobban tudnom mindenkinél. Nem fogok kényszeríteni senkit döntésre, csak, mert az én elmémbe betörnek időnként jövőképek. Mindenki úgy alakítja a jövőjét, ahogy akarja. A jövő nem szentírás, nincs kőbe vésve. Minden apró döntésünkkel befolyásoljuk. Én egy döntés következményeit látom, de ha az illető meggondolja magát a látomás is változni fog.
– Minden rendben? Jól vagy? Alice mi történt? Mi az? – kérdezte aggódva Jasper én pedig hálás voltam, amiért mellém telepedett és átkarolt.
– Igen Jazz, ne aggódj minden rendben. Jól vagyok. Most haza kell mennünk, mert kicsit megváltoztak a dolgok odahaza így nem maradhatunk sokáig Forks-ban. Ha jól sejtem körülbelül egy nap múlva továbbmegyünk New Hamspirebe. – Ezen Jasper nagyon meglepődött, csakúgy kitört belőle a következő kérdés.
– De hát miért?
– Ez kicsit bonyolult Jazz. Nagy vonalakban az történt, hogy Edward úgy döntött itt hagyja Bellát, hogy ne árthasson neki. Megszületett egy terv a fejében, amit tegnap kezdett el megvalósítani. Eljátssza Bellának, hogy nem szereti, és nem kell neki többé. A tegnapi nap és a mai a lekoptató fázis. Holnap, pedig eljön a Vég. Lezárja a kapcsolatukat. Igazán sajnálom Bellát, ráadásul mindkettőjüknek fájdalmat okoz ezzel Edward. Lényeg, ami lényeg, nekünk össze kell, pakolnunk mindenünket, mert költözködünk. Nem köszönhetünk el Bellától, sem üzenetben, sem személyesen. Szerintem induljunk el, mert még sok dolgunk van! – Jasper nyelt egy nagyot, csak aztán tudott szóhoz jutni.
– Rendben szerelmem, induljunk.
Megfogta a kezem és együtt repültünk át a zöldfolttá mosódott erdőn. Sokkal kellemesebb volt így, mint amikor egyedül jöttem.
Délre értünk vissza, a többiek már bőszen csomagoltak. Nem kérdeztünk semmit, és ők sem, így egyenesen a szobánkba mentünk. Olyan gyorsan pakoltam, ahogy csak tudtam. Mindent persze nem tudtunk elhozni. A zongorára és a bútorokra fehér lepedő került, mintha szellemek járnának a Forks-i Cullen házban. Elbúcsúztam mindentől, ami kedves volt nekem ebben a házban. Ide soha nem fogunk visszajönni. Biztos nem. Odaültem a zongora mellé. Nem játszottam csak hagytam, hogy az emlékek átjárjanak. Amikor még minden jó volt. Emlékszem akkor ültem utoljára itt amikor Edward komponálta Bella altatódalát és én vele dúdoltam a dallamot.
Elkezdett szúrni a szemem, mintha sírni akarnék, de ez a tökéletes vámpírtest már képtelen erre. Így némán zokogtam. Átjárt az emlék és én nem tudtam megemészteni a változást.
Akkoriban még Edward kedves volt velem és szeretett engem. Ma már más a helyzet. Én ki lettem utasítva a világából. Jasper csendesen odasündörgött mellém és mellére vonta megtört testemet.
– Mi a baj? – kérdezte aggódva, látta, hogy zokogtam és érezte fájdalmam. Egy lágy nyugalomhullámot küldött felém és én hálás voltam ezért. Bocsánatkérően a szemébe fúrtam a tekintetem, és még egyszer örültem, hogy volt valaki, aki megértett és társ volt mellettem. Nem firtatta tovább, de Emmett megköszörülte a torkát, hogy félbeszakítson minket, majd jelentőségteljesen az órájára mutatott. Felpattantam és folytattam a pakolást. Jasperrel a Volvoba pakoltuk a holminkat, Edward az Aston Martinnal megy, Rosalie a BMWvel, Emmett a Jeeppel, Carlisle és Esme a Mercedessel. Egész éjjel pakolásztunk és örültem, hogy valami lefoglal, mert nem akartam gondolkodni. Reggelre az egész Cullen ház kietlen lett.
Elindultunk New Hamspire-be lepakoltunk az ottani házunknál. Az a ház nem olyan csinos, mint a Forks-i. Annak tetszetősebbek voltak a vonalai, tágasabb volt, mellette erdő, és nem a város közelében. Persze ez is szép, de a Forks-i mégiscsak más volt. Ez halvány barack színű, a garázs a ház oldalában van, 1 emelet van rajta, lent van a nappali, a konyha, az ebédlő, a fürdő, a vendégszoba. Az emeleten vannak a hálószobák. 4 hálószoba és egy fürdőszoba van itt. A mi hálószobánk enyhe citrom színű tapétával van bevonva. Hatalmas ágy terpeszkedik a szoba közepén, egy sarokíróasztal, és egy gardróbhelység. Lepakoltuk Jasperrel a bőröndünket, örültem, hogy van valami elfoglaltságom így csigalassúsággal kezdtem rendezgetni ruháinkat a gardróbba. Nem sokat haladtam, de már mentünk vissza Forks-ba. Ez egyszer utoljára. Edward a Volvoval ment, én megpróbáltam nem hozzáfűzni semmit. Megígértem magamnak, hogy változtatok a stílusomon. Én megpróbáltam, de valami mégis kicsúszott a számon.
– Nem kellene, hogy így történjen! – De aztán bocsánatkérően lehajtottam a fejem, és nem fűztem hozzá semmit. Nem akartam megbántani. Így is elég nehéz neki nélkülem is.
Mikor visszaértünk nekem is nagyon megfájdult a szívem. Nem bírtam magammal így gondolatban mondtam neki egyik látomásom lényegét. "Nem lesz jó neki nélkülünk! Láttam!" – Ez az én döntésem!
– Miért kellene elfogadnom? –vágtam vissza. Igazam volt és ezt Edward is tudta. Látomások ezreit mutattam neki, de csak egy közös volt bennük, az, hogy Bella nem mosolygott. Szörnyű kínokat fog átélni az első pár napban, abban biztos voltam.
Nem szerettem Edward döntését. Volt olyan hogy mennünk, kellett egy helyről, de akkor csak feltételezéseket hagytunk magunk után, most viszont egészen mást hagyunk Forsban, fájdalmat, kínt, szenvedést, gyötrődést, boldogtalanságot. Ez egyszerűen tönkreteszi Bellát.
De nem állhatok bátyám útjában, még ha kegyetlen is most. Őszerinte hosszútávon jót cselekszik. Kíváncsi vagyok egy olyan melegszívű teremtés, mint Bella vajon túl tudja-e tenni magát valaha is ezen. Igazán kétlem. De kit érdekel Alice szava, Alice mindig mindent rosszul csinál, Alice nem bír magával. Kész kínhalál vagyok még a magam számára is.
"Rendben! De tudd, hogy nem értek veled egyet ebben a döntésedben!" – sugalltam Edwardnak, aki megeresztett egy halk „Köszönöm!”-öt.
– Mindjárt hazaér, menj! – figyelmeztettem.
– Alice! – kezdte, de én láttam, hogy mit akar kérni így szélbe szakítottam.
- A kocsit elviszem, de nem írom meg az üzenetet – jelentettem ki dacosan, de aztán az összes kétségbeesett dühömet rázúdítottam– De komolyan, Edward! Az ajándékokat is? És a képek? Ne őrülj meg! Hagyj meg neki egy darabot magadból!
– Nem lehet...
– Összetöröd a lelkét, amit olyan nagyon óvtál! – figyelmeztettem, de ő hajthatatlan volt.
- Majd elfelejti! Az embereknek általában könnyebben megy a felejtés, ha nincsenek tárgyi emlékeik –magyarázta, de engem nem bír meggyőzni.
– Csak egyetlen olyan dolgot mondj, amiben Bella átlagosan reagált, mint bármely ember. – szegeztem neki, mire egy fél pillanatig farkasszemet néztünk, aztán elfordította tekintetét Esmere.
– Itt várunk – ígérte Esme. Majd Edward kilőtt és elsöpört.
A családom elindult az erdőbe, olyan helyre ahol, mi látjuk Bellát, de Bella nem lát minket.
Én nem tartottam velük. Elindultam Edward után a Swan házhoz. Charlie még nem jött haza, így nem kellett a miatt aggódnom, hogy valaki megláthat. Hallottam a bátyám ellentmondást nem tűrő hangját, amivel Bellához szólt.
– Gyere, sétáljunk egyet! –utasította. Legalább ne bántsa meg ezzel a hangnemmel! Így is annyi fájdalmat fog okozni neki az elkövetkezendő 5 percben.
Eltűntek a fák között, így odaálltam az ajtó elé. Leemeltem a kulcsot az eresz alól, kinyitottam az ajtót és elindultam Bella szobájába. Egy pillanat alatt megtaláltam a fényképeket. Az album oda volt hajítva az ágyra. Megnéztem a képeket.
Az első Edward, de még a buli előtt, arcáról sugárzott a boldogság, akkor még valóban boldog volt.
A második képen Bella és Charlie volt. A nappaliban, a kanapé mellett álltak. Charlie ügyetlenül fogta Bella derekát. Az ő arca kicsit, mogorva volt, de megpróbált mosolyogni. Nem valami fotogén. Bella is megpróbált egy mosolyt erőltetni az arcára. Neki jobban sikerült, de az ő arcán más érzelmek is látszódtak. A szemében ott égett a gyanú, a fájdalom. A női megérzése nem hagyta cserben, érezte a negatív változást, amely már akkor ott úszott a levegőben.
A harmadik képnek csak a fele látszik. Kiszedtem a fém keretből, és láttam, hogy Bella saját magát takarta ki. A fotón Edward és Bella volt, de ugyanolyan ügyetlenül ölelték egymást, mint Charlie-val. Ha lehet még ügyetlenebbül. Edward szemében rengeteg fájdalom volt, de megpróbált egy mosolyt erőltetni az arcára. Nem nagyon sikerült neki és ezt Bella is észrevette. Az ő arcán még erősebben látszott a gyanú és még több fájdalom, mert Edward olyan messze húzódott tőle.
Tényleg tönkre fogja tenni Bella olyannyira féltett lelkét. Hiába őrizte, hiába próbált mindig mosolyt csalni az arcára. Fölöslegesen harcolt érte olyan sokat. Nem csak vetélytársaival harcolt. James-től próbálta óvni, aki fájdalmat jelentett neki. Eltörte a lábát tavasszal, szerintem ennél ezerszer, nem milliószor nagyobb fájdalmat fog neki okozni ezen a pokoli órán. Magával is oly sokat küzdött. Küzdött a szomjúsággal, küzdött a testi vággyal, küzdött a világgal, hogy elfogadja kapcsolatukat. Küzdött Rosalieval, akinek végig igaza volt. Rosalie tudta, hogy nekünk is és Bellának is veszélyes ez a két faj közti kapcsolat. Én is elleneztem Rosalie döntését, de most egyetértek vele, mivel Edward tönkreteszi a családot, és Bellát is.
A többi fotó nem érdekelt, mert a többi iskolás barátról készült.
Kihalásztam az első, Edwardról készült képet, és a harmadikat, amin ők ketten vannak rajta. Becsuktam az albumot, kiszedtem a CD-t a lejátszóból. Igen, ez az a CD, amit tőlem és Edwardtól kapott születésnapjára. Felkaptam a repülőjegyre váltható kuponokat, az ajándékokat, és a fotókat, és elrejtettem az egyik padlódeszka alá. Végülis hagyunk itt magunkból valamit, még ha nem is tud róla.
Írtam egy rövidke levelet Charlie-nak. Elmentünk Edwarddal kicsit sétálni az erdőbe. Rögtön jövök. B.
Hát ennyi. Vettem egy mély lélegzetet és kisétáltam a házból. Magamba szívtam az illatot, emlékként. Vetettem egy utolsó pillantást a házra, majd beültem a Volvoba és elindultam. A kocsi üres volt, és láttam, hogy Edward tenné meg helyettem így inkább megkíméltem.
Leparkoltam az erdőbe. Nem abba ahol Belláék beszélgettek, hanem az út túloldalán lévőbe.
Felgyújtottam a kocsit, nem rögtön a motort, mert nem kell, hogy egy robbanás elterelje a figyelmüket. Lassan égett az autó, még egy fél óráig biztosan égni fog, utána meg már úgyis távol leszünk.
Visszarohantam a családomhoz.
– Megígérted! – hallottam Bella erőtlen próbálkozását. – Phoenixben megígérted nekem, hogy velem maradsz...
– Egészen addig, míg neked ez a legjobb – szakította félbe Edward. Láttam a hasadást Bellán, éreztem mekkora szenvedés ez a beszélgetés neki. És láttam Edward arcán az érzelemmentes maszkot, ami alá elbújt.
– Nem igaz! A lelkemről van szó, ugye? Carlisle elmondta, mitől félsz, de engem nem érdekel! Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nélküled semmi szükségem rá, már így is a tied! – magyarázta hevesen, de láttam, hogy Edward nem enged a döntéséből.
– Bella, én, nem akarlak téged magammal vinni – A bátyám hazug szavai, Bella elméjébe hatoltak, onnan pedig a szívébe hasítottak, ennek a törékeny lánynak. Láttam, hogy nincs több kifogása. Mert ha ő nem akarja, akkor, nem lehet, nem tud vitatkozni vele. Éreztem, hogy a térdem finoman megremeg, de nem foglalkozott senki sem velem. Mindenki Bella és Edward végzetes beszélgetését hallgatja.
– Te... nem... akarsz... engem? – fuldoklott Bella és engem is átjárt a fájdalom. Nem kellett volna engednem, hogy megtegye ezt Edward… Nem! Ez a bátyám döntése, nekem nincs beleszólásom. Én csak külső szemlélő vagyok. Nem hozhatok mások helyett döntést. Nem élhetem mások életét, helyettük.
– Nem. – Edward fájdalmasan hajtotta le a fejét, aztán Bella szemében felismerés tükröződött, aztán rendezte arcvonásait és hangját is. Mindig figyelnem kellett a hangulatváltozásait, de ezt most előre láttam így nekem nem okozott meglepetést. Edwardnak annál inkább, elvesztette egy pillanatra a maszkot, és érdeklődés csillant a szemében, de egy másodperc múlva rendezte vonásait, és már újra a maszk alatt volt.
– Hát így persze egészen más a helyzet – mondta nyugodtan, de érződött még rajta némi szenvedés. Kicsit mozgolódtam, mert nem értettem meddig akarja még kínozni ezt a szegény lányt.
– Természetesen mindig szeretni foglak... bizonyos értelemben. De ami akkor este történt, ráébresztett, hogy ideje változtatnom. Mert már... belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha más lennék, mint aki vagyok. Bella, én nem vagyok ember! – mondta Edward nyugodtan a színtiszta hazugságot. Még nem láttam, hogy ennyit ferdített volna, amióta ismerem. – Hagytam, hogy ez a dolog túl sokáig folytatódjék. Sajnálom. - Bella arcán újabb fájdalomhullám söpört végig, de már nem tudta rendezni vonásait. Szörnyű kínokon ment keresztül.
– Ne… - lehelte élettelen hangon. Gyötrődése érezhető volt a hangján. - Ne csináld ezt... – kérlelte hiába a bátyámat, de aztán észrevette, hogy teljesen hiábavaló minden próbálkozás. Már megtette. Gyönyörű barna szemei, már nem voltak csokoládészínűek. Mint mikor a mi szemünket elsötétíti a szomjúság, most Bella szemei is feketék voltak, de nem a szomjúságtól, hanem a mérhetetlen fájdalomtól.
– Nem vagy hozzám való, Bella –Edward megadta a kegyelemdöfést, és Bella szemiben még több fájdalom jelent meg. Hosszú percekig némán meredtek egymásra, aztán Bella törte meg a csendet, de a hangját szinte teljesen elnyomta a fájdalom. Olyan halk volt, hogy alig hallottam, pedig az én fülem sokkal érzékenyebb volt, mint az övé.
– Ha... tényleg ezt akarod... – Edward bólintott és éreztem, hogy Jasper egy nyugalomhullámot küldött. Éreztem, hogy elmémet megtölti egy látomás, de nagyon homályos volt. Bella szerepelt benne, de a jövője olyan kétértelművolt. Lehet, hogy valahogy megpróbál véget vetni az életének, de lehet, hogy nem. "Talán nem lesz semmi, de a szavát kell venned, hogy nem csinál semmi butaságot!" – szuggeráltam Edwardnak.
– Szeretnék kérni tőled egy szívességet, ha nem túl nagy kívánság. – mondta és látva Bella gyötrődő arckifejezését, egy pillanatra lehullott róla a komor maszkja. A másodperc töredékéig, ugyanolyan sebzettek és összetörtek voltak. Az egész család együtt érzett velük, mindenkinek fájdalmat okoz Bella elvesztése. Aztán újra fölvette a maszkját. Így felsőbbrendűnek tűnt, de mi tudtuk, hogy aki felsőbbrendű és őszinte az Bella.
– Bármit! – ígérte kicsit kábán Bella. Igen Bella még mindig felsőbbrendű volt. Ilyen tiszta szívű emberrel rég nem találkoztam, de nem csak tiszta volt, hanem bizalommal teli is még azok után is, hogy Edward így megalázta és földbe döngölte érzéseit. Még mindig feltétel nélkül megbízik benne. Tényleg igazán szereti. És azt szeretné, ami Edwardnak a legjobb, így hagyja elmenni. Ha neki úgy jobb, inkább saját magát sanyargatja, mintsem Edward érzéseit megbántsa. Ilyen az én legjobb barátnőm. El sem hiszem, hogy Edward képes elhagyni.
– Ne csinálj semmi könnyelműséget vagy butaságot! Érted, amit beszélek? – kérdezte, és Bella nem tudott megszólalni, így csak bólintott. Edwardnak ennyi elég is volt, tudta, hogy becsületes és betartja az adott szavát, legyen bármiről is szó.
– Charlie miatt, tudod. Szüksége van rád. Vigyázz magadra! Az ő kedvéért!
– Vigyázni fogok! – újra bólintott, de hangja nem volt több egy félbeharapott sóhajnál.
– Cserébe én is ígérek neked valamit! – adta szavát bátyám ennek a megtört, érzelmileg összeroncsolódott lánynak.
– Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha soha nem is léteztem volna. – lassan helyére kattantak a szavak Bella agyában, mint egy szörnyű kirakós darabkái. Szíve meglódult és az előző ütem háromszorosát verte. Lélegzete kihagyott, mire megemésztette a hallottakat.
Edward arcán mosoly terült szét, de figyelmeztettem, hogy nem jó ötlet, mert mindjárt szívrohamot kap.
- Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő.
– És a te emlékeid? - szegezte neki a kérdést és tudtam, hogy erre nem szívesen válaszol, de megerőltette magát és a következőket mondta.
– Hát... Én nem felejtek el semmit. De az én fajtámnak... nagyon könnyű elterelni a figyelmét. Hát, gondolom ez minden. Nem fogunk többé zaklatni – ezt gondolta végszónak, de Bella hirtelen felkapta fejét és rémülten nézett Edwardra. – Nem. Mind elmentek. Csak én maradtam itt, hogy elbúcsúzzam – mondta, mire a lábam önkéntelenül elindult, hogy odamenjek Bellához és megvigasztaljam. De Jasper megfogta a kezem és visszahúzott.
– Alice elment? – kérdezte elvékonyodó hangon és könnyek szöktek a szemébe. Ezt már nem tűrhettem tovább, kitéptem a kezem Jasper szorításából és elindultam Bella felé. Nem szándékoztam így itt hagyni. Bella szeret engem ugyanúgy, mint én őt. Nem csak Edwardot hiányolná, ebben biztos voltam. Én is hiányoznék neki. És hiányzok is már neki. Ebben a pillanatban jobban hiányolt engem, mint Edwardot. Ő ott állt előtte, én viszont, ahogy ő tudja már elhagytam Forksot. Hirtelen fényévekre éreztem magamtól Bellát. Mintha már több ezer éve nem láttam volna és most az Antarktiszon lennék, ő pedig itt Forks-ban. Ez így nem helyes!
Oda kell mennem hozzá, meg kell ölelnem és biztosítanom róla, hogy én, ellentétben a bátyámmal, nem hagyom el. De Carlisle visszazökkentett a valóságba, és figyelmeztető pillantása jelezte, hogy nem mehetek egy millimétert sem előrébb. Visszaszökkentem Jazz mellé, és mellkasába temettem arcomat. Némán zokogtam, amit Bella nem hallhatott meg.
Jasper próbált nyugtatni, de próbálkozása kudarcba fulladt. Engem nem tud megvigasztalni, most nem.
– Ő is el akart köszönni tőled, de meggyőztem, hogy tisztább úgy, ha búcsú nélkül megy el – mondta enyhítésképpen. Lassan elindultunk, mert az egész család tudta, hogy ennyi volt.
Mindennek vége. Vége Edward boldogságának. Vége Bella boldogságának. Vége az én boldogságomnak. Vége volt Bella kivégzésének. A máglyát már meggyújtották, már nem lehet eloltani a tüzet. Nem lehet, pedig az felemészti ezt a törékeny női testet.
– Isten veled, Bella!
– Várj! – szólt utána rémülten, de Edwardról lepergett. Kétségbeesetten utánanyúlt, de Edward nem engedte, hogy megérintse. Ismét nem engedte meg embernek, hogy egy ujjal is hozzáérjen.
Gyengéden eltolta magától kezeit, egy finom puszit nyomott Bella homlokára, majd kimondta az utolsó hozzáintézett szavait.
– Vigyázz magadra! – mondta. Bella arcán tükröződött a visszautasítás kínja. Az arca teljesen eltorzult a fájdalomtól. Kín, szenvedés, fájdalom, gyötrődés, visszautasítás, felismerés, boldogtalanság, elhagyatottság, és még több fájdalom.
Ahogy ott állt, mint egy kivert kutya, akit visszautasít az emberiség. Visszautasít a világ.
Edward odafutott hozzánk.
– Indulhatunk! – mondta, de a hangja nem volt több egy leheletnél. Az ő arca is olyan érzelmeket tükrözött, mint Belláé, egy finom különbséggel. Az övén nem volt visszautasítás. Őt nem gyötörték meg hazugságokkal, és visszautasítással. Őt nem hagyták el. Ő hagyott el. Én még egyszer utoljára Bellára néztem, ahogy ott állt, még mindig csukott szemekkel, várva, hogy felébredjen ebből a csúf rémálomból, aztán elindultunk New Hamspire felé.

Sunrise 2. fejezet

2. Öltések


A szomjúság égette a torkomat. Mintha forró, égő vasat tuszkolnának le rajta. De meg tudtam fékezni. Az agyam tiszta volt. elmémbe ugyan bekúszott Bella mézédes vérének csábító illata, de ő a legjobb barátnőm volt. És egyszer már ellenálltam a szomjúságnak, amit Bella vérének édessége okozott, így most is meg tudok vele birkózni. Mi lenne, ha lenyalnám, a kezéről? Abba nem halna bele. NEM! Egy ujjal sem érhetek hozzá, mert akkor még többet akarnék.
Körbenéztem. Mindenkinek lázasan csillogott a szeme. Mindenkinek kivéve Carlisle. Az ő több száz éves mentőorvosi gyakorlata. Halk, parancsoló hangon szólt.
– Emmett, Rose, kísérjétek ki Jaspert! – utasította őket. Emmett mosolytalanul bólintott.
– Na, gyere Jasper!
Jazz még mindig vadul vergődött, bátyám sziklaszilárd szorításában. Vicsorgott, és Em felé kapott. Pillantásából még mindig sütött a téboly.
Edward a falnál is fehérebb arccal ugrott oda Bellához. Testével fölé hajolt, védelmezte őt. A házban senki sem lélegzett.
Rosalie arcán egy önelégült mosoly jelent meg, de távol tartotta magát Jazz fogsorától. Segített Emmettnek kituszkolni az üvegajtón, amit Esme kitárt előttük. Esme orrára és szájára tapasztotta másik kezét. Az ő szív alakú arcán szégyen égett.
– Annyira sajnálom, Bella! – kiáltott vissza, majd ő is kisurrant a friss levegőre.
Már csak Edward, Carlisle, Bella és én voltunk benn. Négyünk közül egyedül Bella lélegzett. Láttam, hogy fintorog a vér szagára. Én nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy levegőt vegyek. Most nem.
- Engedj oda, Edward! – mormolta Carlisle.
Edward lassan bólintott, majd engedett testtartásából. Most Carlisle hajolt Bella fölé. Háromszáz éves tapasztalattal, szakszerűen megvizsgálta sérüléseit. Nem vagyok orvos, de nem kell nagy tudás, hogy észrevegyem azt a rengeteg üvegszilánkot, ami végighasította papírvékony bőrét. Arra gondoltam talán letörli azt a rengeteg vért a seb mellől, hogy még tisztábban lásson, ezért odanyújtottam egy törölközőt. – Tessék Carlisle! – de ő a fejét rázta.
– Túl sok üvegszilánk van a sebben. – letépett egy darabot az abroszból, aztán a felkarjára tekerte érszorítónak. – Mit szeretnél, Bella? – kérdezte lágyan – Ha kocsin bevinnélek a kórházba, vagy ha itthon látnám el a sebedet?
- Inkább itt. – suttogta, láttam, hogy zöldül a vérszagtól, így megpróbáltam hasznossá tenni magam mielőtt elájul.
– Hozom a táskádat! – mondtam majd elindultam felfelé Carlisle dolgozószobájába. A nyitott ablaknál vettem egy mély levegőt, hogy kitisztuljon a fejem, majd felkaptam Carlisle fekete bőrtáskáját, amiben a kezelőorvosi holmijait tartotta.
Leszáguldottam. Bellát még nem helyezték át a konyhapultra. Letettem a pultra a táskát, és bedugtam egy kicsi, de erős asztali lámpát. Edward lerakta Bellát a pultra. A bőre a lámpafénynél, még sápadtabbnak tűnt. Mint egy kísértet.
Jellemző Bellára, hogy mások testi épségét tartja szem előtt, de ez most nagyon meglepett. – Menj csak, Edward!- sóhajtotta.
– Kibírom – erősködött a bátyám, de Bella is, én is láttuk a szemében a vad szomjúságot, ami az ő esetében az enyém többszörösére erősödött. Neki sokkal nehezebb volt leküzdeni, mint a család többi tagjának.
– Semmi szükség rá, hogy hősködj! Carlisle ellátja a sebemet a segítséged nélkül is. Menj ki nyugodtan a friss levegőre. – vitatkozott Bella, de az arca megrándult, mert Carlisle kiszedett egy üvegszilánkot, ami kicsit mélyebben volt a bőrében. Edward látta a fájdalmat, ezért
– Maradok! – jelentette ki.
– Miért vagy ennyire mazochista? – szegezte neki a kérdést.
- Edward, nem mennél ki Jasper után? Megkereshetnéd, mielőtt túl messzire kóborol. Biztosan nagyon haragszik magára, és kétlem, hogy most rajtad kívül hallgatna bárkire. – avatkozott közbe Carlisle.
- Igen – helyeselt mohón Bella – Menj, és keresd meg Jaspert!
- Ennyi erővel valami hasznosat is csinálhatsz – tettem hozzá, mert láttam, hogy e nélkül nem fog kimenni.
Edward összeszűkítette szemét, mert így rátámadunk, de megmutattam a látomást, amiben minden megmagyarázok, így bólintott, majd kiment a hátsó ajtón.
A szomjúság egyre erősebben égette a torkomat. Rég voltam már friss levegőn, és Bella vére mindent betöltött. Éreztem, hogy kezdek elveszni, így küldtem Bella felé egy bocsánatkérő mosolyt, és kisurrantam Edward után a hátsó ajtón.
Edward ott várt a teraszon. – Mire volt ez jó?- szegezte nekem a kérdést.
– Mert kettesben kell hagynunk Bellát és Carlislet. Akkor mehetsz be, ha azt mondja Carlisle, hogy hazaviszi Bellát kocsival. Értetted? Nem mehetsz be előbb! – figyelmeztettem, és direkt nem gondoltam arra a vízióra, amit akkor láttam, amikor Edward már kiment. Abban a vízióban Bella és Carlisle Edward édesanyjáról beszélnek, és hogy mik Edward nézetei a halhatatlansággal kapcsolatban. Nem szabad megzavarnia őket. Erre az információra szüksége lesz Bellának, csak még nem látom, mit tervez vele.
Edward bólintott, majd bement az erdőbe. Nem Jaspert kereste, ezért nem állítottam meg. Nekem még rengeteg dolgom volt a jövővel kapcsolatban, így elindultam Jasper után.
Edwardnak át kell gondolnia rengeteg mindent. Egyedül kell ezt tennie, ezért nem mentem utána. Nem kell neki társaság.
Jazz még nem ment messzire, könnyen megtaláltam. Eléggé maga alatt volt. Odamentem hozzá és átöleltem. Dörzsöltem a vállát, hátha kicsit megnyugszik. De egy ellenséges pillantást lövellt rám, és kitépte magát a karjaim közül. Én nem mozdultam üres karjaim szinte fájtak. Már Jaspernek sem kellek. Mi lesz így velem? Most már én is magam alatt voltam. Senkinek sincs szüksége rám. Én meg bolond módon belekényszerítettem Jaspert ebbe az életmódba, annak idején. Tisztán emlékszem arra az első találkozásra. Nem sokkal az után, hogy felébredtem egy látomásom volt, amiben Jasper tiszta, gyönyörű arcát láttam.
Aztán Carlisle és családját láttam, hogy befogadnak minket. Elindultam Jasper után.
Rengeteget keresgéltem. Minden barlangba, minden házba bekukkantottam. Az egész államot átfésültem. Végül St. Louis-tól keletre az Ohio folyótól nem messze egy tisztáson láttam meg. *Éppen vadászott. Tökéletes teste, kecses volt, mint egy hattyú, gyors, mint egy gepárd, és halálos, mint egy oroszlán. Úgy gondoltam csendben figyelem, és ha befejezte, akkor megszólítom. De úristen mit is mondhatnék neki? Hello Alice vagyok, láttam, hogy te leszel a férjem. Ja, meg azt is, hogy van valahol egy Cullen nevű család, ami be fog fogadni minket. Nincs kedved velem jönni?
Így nem állhatok elé. Még a végén őrültnek tartana. Mire feleszméltem gondolatsoromból előttem állt… hát ennyit a rejtőzködési technikámról...
Meglepett képpel nézett és én igyekeztem alaposan szemügyre venni "leendő férjem", miközben eszmefuttatásomon mosolyogtam magamban.
Nahát! Nagyon jóképű! Rettentő jóképű! Megfeledkeztem magamról és azon kaptam magam, hogy tátott szájjal bámulom.
Feltűrt ingujja alól számtalan sebhely mutatta, hogy sokat harcolhatott, de nem ember okozta sérülésnek tűntek. Vékony izmost teste mágnesként vonzotta tekintetem, miközben én is magamon éreztem tekintetét.
- Ki vagy Te? - kérdezte, és hangja kíváncsiságot és egy csipetnyi bizalmatlanságot tükrözött.
- A nevem Alice. Ne érts félre, de én még sosem láttam olyat, mint én...vagyis, mint te, azaz.. - dadogtam -... vagyis nem ismerek senkit.. - erre elmosolyodott, és engem békés nyugalom szállt meg valamiért.
Hogy a mosolya tette-e? Nem tudom...
- Én Jasper vagyok. Hogyhogy nem találkoztál senkivel, hogyhogy nem ismersz senkit? És aki átváltoztatott? Ő hol van, ki volt? Honnan jöttél és... – na, itt voltam kénytelen közbevágni, mert a memóriám hibátlanul működött, de a kérdései nagy részére magam sem tudtam a választ.
- Én nem tudom, nem tudom, hogy ki változtatott át és nem tudom, hogy ki voltam előtte… - és elmeséltem mindent, amit tudtam, válaszoltam minden kérdésére, amire csak tudtam.
Jasper közelebb lépett és megérintett, láthatta zavartságomat, de érintése nyugalommal árasztott el. Szemében megértés tükröződött és már cseppet sem volt bizalmatlan, és rideg velem.
Méz szőke haja pontosan illett aranybarna szeméhez. Arcvonásai olyan finomak voltak, és magamban kuncogtam, hogy nem is csoda hogy Ő lesz a férjem…
Jasper ugyanúgy fürkészett a tekintetével és ennek nagyon örültem.
Mindent tudni akartam róla és nem tudom mennyi ideig beszélhettünk, fogalmam sem volt hány nap telhetett el...csak beszélt és beszélt..
Néha én is.
Végre értelmét láttam annak is, hogy nincs szükségünk alvásra, habár az idő jelentéktelenné vált végtelensége miatt számunkra. Elmondtam neki, hogy látom a jövőt, és olyan szemekkel nézett rám, hogy egy pillanat alatt összezavart vele.
- Te láá...látod a jövőt? Láttál engem is? Tudtad? - zavarban voltam.
- Igen láttalak, tudtam, és keresni kezdtelek. - vallottam be töredelmesen.
Lesütött szemmel bámultam a lábamat mintha szégyellnem kellene magam a látomásaimért.
De Ő felemelte a fejem óvatosan és gyengéden és finom vonásai mosolyra húzódtak.
- Nos, igen, nem ritka a vámpírok között, hogy különleges képességeik vannak, - árulta el, de folytatta is rögtön - és nekem is van egy. Szeme csillogott.
Kérdő tekintetem rászegeztem.
- Képes vagyok befolyásolni mások érzéseit. például megnyugtatni, ellazítani… - Mindent megértettem ebben a pillanatban, és egyszerre felnevettünk mindketten!
Felszabadult, önfeledt pillanat volt ez számunkra.
Amikor kellőképp kimulattuk magunkat, megkérdezte - És mit láttál még? - szemeiben gyermeki tűzzel sziporkázott ezernyi csillag.
- Téged láttalak, és egy családot, akik befogadnak maguk közé és ott együtt folytathatjuk az életünket. - feleltem, és valahogy már nem tűnt olyan furcsának, amit mondtam.
Jasper arca ellágyult, és azt mondta, amire vágytam - Boldogan megyek veled bárhová! Szeretném azt a jövőt veled!
Én nem gondolkodtam, csak karjaiba bújtam és csak öleltem, és öleltem!
Nem tudom meddig lehettünk úgy, de jólesett a közelsége, és csak, amikor felnéztem rá akkor láttam, hogy szemei egészen feketék.
- Vadásznunk kellene, nem gondolod?- mire ezt kimondtam, hamiskás mosoly jelent meg az arcán, amit én hamar le is töröltem róla. - Jasper, nem vadászhatunk emberre, az a család csak állatokra vadászik, és ha be akarunk illeszkedni, ha hozzájuk akarunk tartozni, akkor nekünk is áldozatot kell hoznunk. Alkalmazkodnunk kell, mert emberek közt csak így élhetünk majd! - Jasper olyan képet vágott, mint egy kisgyerek, akinek elvették a játékát.
- Hidd el, jobb, ha már most így élünk, hogy minél hamarább megszokhasd, én ezt láttam már..-Fanyalogva és durcásan bólintott.
- Legyen, aminek lennie kell, de ezért még fizetni fogsz..- de szája mosolyra húzódott, majd játékosan incselkedve kergetni kezdett az erdő mélyére, mintha én lennék a kiszemelt áldozata, azután megkezdtük első közös vadászatunkat.
Azóta mennyi minden történt. Az idő, amikor először találkoztunk megállt számomra. Csak most kezdtem el megérteni miért, vagy hogyan. Azóta körülbelül 80 év telt el. Emlékszem arra a napra is amikor megkérte a kezem. Az a nap felejthetetlen. Általában a vadászataink remekül sikerültek, legalább is részemről, de Jasper jobbára nem volt elragadtatva. Nagyon büszke voltam rá, mert nem lehetett könnyű neki, és ennek ellenére hősiesen igyekezett tartani magát ahhoz, amit ígért nekem.
Számomra nem volt nehéz, mert nem ízleltem az emberi vért soha, de Ő, hát Ő volt az én hősöm. Tudtam, hogy mindent csak értem tesz, csak a kedvemért, hogy ne okozzon nekem csalódást!
Mindemellett maximálisan úriember volt, és ezzel teljesen levett a lábamról, vagyis részben ezzel mert valójában egész lényével!
Igazság szerint úgy nézett rám, mint ha semmi más nem létezne rajtam kívül neki.
Összességében olyan gyorsan történt minden velünk, mégis sokkal biztosabbak voltunk egymásban, mint előtte valaha bármiben is.
Csak miattam vállalt minden nehézséget, és ez olyan sokat jelentett számomra, hogy a világ összes kincséért, de még a halandóságért sem adtam volna már!
Igyekeztem a nehezebb pillanatait mókával vagy önmagammal elterelni.
Utóbbi jól bevált…
Jasper figyelmét így roppant könnyű volt elterelni. Legalább is egy ideig.
Egy látomásomból tudtam, hogy mit készül tenni, és ezt Ő is tudhattam, mert minden kertelés és félelem nélkül elém lépett.
- Alice hozzám jössz feleségül? - kérdezte, és tudta, hogy láttam ezt már, és azt is tudta, hogy mi lesz a válaszom, de még jobban tudta, hogy igazán vágyom arra, hogy igazi leánykérésem legyen!
Néha komolyan elgondolkodtatott, hogy talán Ő is látja a jövőnket? De tudtam, hogy ez nem lehet, csupán szeret engem és figyel rám! Mindent megtenne értem!
De mielőtt bármit is mondtam volna, már a nyakában lógtam és csókoltam ahol csak értem, és felfoghatatlan örömmel töltött el, hogy annak ellenére, hogy tudta, hogy nekem nehéz lenne meglepetést okoznia, mégis fontosnak tartotta a leánykérésemet.
- Akkor ezt vehetem igennek?- nevetett, és még mindig a válaszomra várt.
- Igen! Igen! Igen! - kacagtam boldogan és minden szavamat egy csók követte!
Minden beteljesülni látszott, amit megmutatott nekem különleges képességem és már csak egyetlen dolog volt hátra, mégpedig hogy a Cullen családot megleljük. Azt a családot, akikkel azt az életet folytathatjuk, amit a végzet szánt nekünk.
Ekkor Jasper a levegőbe szagolt és megérzett valamit. Én még nem éreztem, de a következő pillanatban olyat láttam a szemében, amit nem akartam…és már láttam is a megjelenő víziómban, hogy mi fog történni és csak annyi időm maradt, hogy utána kiáltsak - Jaspeeer, neeeeeee...-
Futottam utána, ahogy bírtam, de most sokkal gyorsabb volt nálam. Az ösztöne hajtotta! Nem tudtam megállítani.
Épp elég volt az, az egyetlen pillanat, amivel később értem oda és a fiú, már holtan feküdt Jasper karjaiban...
Sosem láttam ilyennek még, és megrémisztett, hogy nem voltam képes ezt előbb meglátni, de valószínűleg egy pillanat műve volt a döntése, mert másként mindent láttam volna előre és megfékezhettem volna.
Nem nézett rám, csak a földet nézte és a fiatal, úgy 14 év körüli fiú élettelen testét.
- Jasper miért tetted?- kérdeztem vádlón, de a következő pillanatban meg is bántam, hogy Őt hibáztatom, mert igazán vigyázhattam volna rá jobban is! -Jasper ne haragudj, kérlek, én csak...én sajnálom, hogy nem láttam és nem állítottalak meg, nem láttam, és amikor már igen akkor késő volt. - nem szólalt meg, és még mindig nem nézett rám.
A szégyen ott ült finom arcán és eltakart minden mást szeme elől. Azt sem látta hogy mennyire szeretem, és hogy nem tudok mást tenni csak megbocsájtani neki, mert én sem vigyáztam eléggé...
De Jasper napokig nem szólt semmit...
Kétségbeestem és látomásaimban láttam, hogy szenved, de nem engedte, hogy enyhítsek terhén és ez bántott.
Egyszer mégiscsak feladta a harcot önmagával, és így szólt nagyon halkan és olyan megbánással a hangjában hogy a legkeményebb kő szívet is meglágyította volna.
- Szerelmem, meg tudsz nekem bocsájtani? Valaha meg fogsz? Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni, de ez nekem nagyon nehéz...magad is láthatod..én..képtelen vagyok uralkodni magamon. - Nem nézhettem tovább önsanyargatását, és azonnal tudtára akartam adni, hogy én ugyanannyira hibás vagyok, mint Ő.
De nehezen szólaltam meg, nem találtam a szavakat és Ő félreértette ezt…
- Ha akarod...én most rögtön elmegyek. - sütötte le aranybarna szemeit, és gyötrő fájdalom tükröződött gyönyörű arcán.
- Nem akarom, hogy elmenj! Megtaláljuk a módját, hogy ne történhessen meg, még egyszer, és melletted leszek, és, ha kell, minden pillanatban fogom a kezed, és vigyázok rád! - próbáltam megértetni vele, hogy nem engedem el, már soha többé nem! Tekintetében őszinte hála és remény csillogott.
Óvatosabbnak kellett lennem és mindent megtettem, amit csak lehetett!
Még hosszú ideig bűntudata volt, amin nem segített az én bocsánatom. Magában csalódott nagyot, és ezen az én bocsánatom nem segített.
Mindent megtettem, hogy feledtessem vele ezt a botlást, és néha úgy tűnt, kis időre sikerül is.
A vadászataink alkalmával, sokkal figyelmesebb és körültekintőbb voltam és Ő minden pillanatban engem figyelt, hogy biztosra mehessünk.
A látomásaim napról-napra határozottabbak voltak, és közelebb vittek minket új életünk egyik legfontosabb állomásához.
Már láttam Carlisle-t a hihetetlen erejével és kitartásával és példamutató életével, amivel erőt ad mindannyiunk számára.
Láttam Esmet aki olyan szeretettel volt minden családtagja iránt, amivel egy egész világot meg lehetett volna váltani.
Rosalie-t, aki szépségével és ezzel járó gőgjével talán ridegnek és megközelíthetetlennek tűnhetett, de a zord külső valahol egy meleg, érző szívet takar, még ha nem is dobban.
Emmett is ott volt, aki olyan könnyedén vett mindent, számára nem jelentett nehézséget semmi!
És Edwardot, aki...te jó ég, hiszen Edward gondolatolvasó..... Ez meglepett, de ugyanakkor tudtam, hogy nagyon közel kerülünk majd egymáshoz, hogy Ő lesz legkedvesebb testvérem!
Most hogy pontosan láttam mindent, még nagyobb volt a lelkesedésem és ez Jaspert is kirángatta a mélypontról!
Most ismét olyannak láttam, mint előtte volt, imádtam ezt a Jaspert!
Látomásaimat követve, sok-sok vándorlás és kutatás után ott álltunk a Cullen ház előtt egyszer csak. Ismertem, mégis idegen volt, még. De nem sokáig lesz az.
Ekkor Carlisle kilépett az ajtón, mintegy végszóra gondolataim utolsó szavánál.
- Oh, segíthe... - elakadt a szava, hiszen látta, hogy mik vagyunk.
Bizonytalan volt és Edward bizonyára olvashatott a gondolataiban, mert pillanatok alatt mellette termett.
Ekkor végigpörgettem a látomásaim emlékét fejemben és Edward megértette miért vagyunk itt és hogy nem rossz szándék hozott bennünket.
- Isten hozott Titeket nálunk. - mondta, és már barátságosabban beljebb invitált minket miközben Carlisle-nak próbálta körvonalakban vázolni ittlétünk okát, és mindazt, amit a fejemben látott.
Innentől mi meséltük el részletesen az eddig történteket és nem volt kétséges a maradásunk.
Hosszú utunk véget ért, megtaláltuk helyünket, és már Jasper is sokkal nyugodtabb volt.
Emmett és Rose nem voltak itt, de nem kellett sokáig várnunk, hogy őket is megismerhessük.
Carlisle mindent elintézett és az első pillanattól kezdve igazi helyünkön voltunk!
Hazaérkeztünk! *
Az otthon boldog érzése ott lebegett bennem. Az emlék véget ért. Még mindig boldog voltam, hogy van családom. Van életem.
Most be kell látnom, hogy Jazznek időre van szüksége. Nagyot csalódott magában, és időbe telik, mire kiheveri.
Elindultam vissza a házhoz. Edward most lépett be a hátsó ajtón. Utána siettem. Rögtön megfogtam Bella kezét. – Na, gyere! Kerítek neked valami kevésbé horrorisztikus ruhadarabot. – mondtam és elindultunk fölfelé a lépcsőn. Esme ruhái közt találtam egy olyan pólót, ami majdnem ugyanolyan színű volt, mint az eredeti. Charlie-nak nem fog feltűnni. Sikeresen felöltöztettem Bellát, és amikor az ajtó felé indultam, fojtott hangon utánam szólt.
- Alice!
- Mi baj? – kérdeztem és kicsit félrehajtottam a fejem.
- Mennyire vészes a helyzet? – kérdezte suttogva. Ahh. Hát erre akart kilyukadni. Még most is a mi kedélyállapotunk érdekelte nem pedig saját gyógyulása. De Edward, vagy Jasper érdekelte most jobban? Az igazsághoz híven és kétértelműen feleltem.
– Még nem tudom. – mondtam, de mindkettőjükre értettem. Nem tudtam, hogy Edward, hogy fog reagálni erre a helyzetre. És azt sem tudtam Jasper mennyire van maga alatt, és mikor épül fel.
- Hogy van Jasper? – kérdezte, mire felsóhajtottam.
- Nagyon haragszik magára. Csalódott magában. Számára ez nagy kihívás, és gyűlöli, ha gyengének kell éreznie magát.
- Nem ő tehet róla! Ugye megmondod, hogy egyáltalán nem haragszom rá?
- Hát persze!
Megindultunk lefelé. Hátulról figyeltem rá nehogy leessen vagy valami hasonló.
– Ne hagyd itt az ajándékokat! – figyelmeztettem. Előhalásztam a fényképezőgépét a zongora alól, és kezébe nyomtam a többi ajándékkal együtt. – Majd később megköszönheted, amikor már kinyitottad! – mondtam.
Esme és Carlisle jó éjszakát kívántak. Elhajtottak és arra lehetett volna számítani, hogy megkönnyebbül mindenki. De senki sem fújta ki megnyugvásképp a levegőt. A várakozás ott lengett a levegőben. Mindenkit körülölelt, mint egy óriási lepedő. Mindenki feszült volt.
Kíváncsiak voltak, hogyan tovább? De én nem. A női megérzésem riadószinten üvöltött az agyamban. Mint egy neonreklám, Baj lesz! Nagyon nagy baj lesz!
Emmett és Rosalie eltűntek, Esme és Carlisle kérdő tekintettel néztek egymás szemébe. Jasper még az erdőben emésztette magát.
Én keresgéltem a jövőben. De amit kerestem nem találtam meg. Csak csupa felesleges információt. A tőzsde változásait, a következő baseball meccs győztese, a heti időjárást. Hogy Rosalie milyen ruhát vesz fel holnap. Egy farmerszoknyát és egy fűzős felsőt. Emmett legújabb poénjait. Hogy holnapután egy szarvascsorda igen közel merészkedik hozzánk.
Minden jelentéktelen információt láttam, csak azt, nem ami nekem fontos lett volna, azt nem!




*by debieva*

Sunrise 1.fejezet

1.A buli

Az iskolánál várakoztunk Edwarddal. Hirtelen elmémet megtöltötte egy vízió miszerint Bella elindult öreg Chevy furgonjával a Forks-i Középiskola felé.
-Már jön –mondtam Edwardnak, izgatottan, de ő csak a szemét forgatta. – Nincs jó kedve…-
Vajon miért? Általában az emberek szeretik a születésnapjukat, különösen, ha az a tizennyilcadik. De Bella sanyarú ábrázattal szegezi a szemét az aszfaltra, semmi öröm, semmi lelkesedés. Hiába Bella, márcsak Bella. Önkéntelenül mosolyra húzódott a szám mikor megláttam a volán mögött. Úgy döntöttem, nem fogom hagyni, hogy Bella elrontsa a saját szülinapját, így megszerveztem neki egy különleges Cullen-féle születésnapi party-t. Már csak az a probléma hogy nem látom, hogy eljön-e! Meg kell győznöm Edwardot, hogy hozza el, mert nem akarok egyedül ünnepelni, és már Emmett és Jasper is megvették Bella ajándékát. Én az Edwarddal közösen elkészített CD-t szorongattam. Edward kikötötte, hogy nem költhetek rá egy fillért sem, így a meseszép ruha, amit kinéztem neki, a boltban maradt.
Láttam, hogy egy Audi kupé tetszene neki, de Edward tartotta magát a Bellával kötött
megállapodásához, melyben meg lett tiltva a pénzköltés.
Ezért maradtunk a CD-nél amelyre rávettük Edward zongorajátékát. Rajta volt Esme kedvence és Bella altatódala is.
Mihelyt Bella leállította a motort, én már mentem is oda hozzá, hogy felköszöntsem.
–Boldog Születésnapot!- daloltam kedvesen.
–Ssss!"Nem értem, miért próbálkoztok néhányan, hogy ellentmondjatok nekem..."-sugalltam Edwardnak.
- Most akarod megnézni az ajándékodat, vagy később? –kérdeztem mire Bella egy ellenséges pillantást lövellt rám.
– Nem kell ajándék! – fel nem foghatom miért ellenkezik folyton…
- Na jó, hát akkor majd később...- gondolatban a homlokomra csaptam, hát persze! Bella még nem tud a buliról, így nem is láthatom, hogy eljön-e. De még megpróbálom jobb kedvbe hozni.
– Na és tetszett a fényképalbum, amit az anyukád küldött neked? És a fényképezőgép, amit Charlie-tól kaptál?- kérdezősködtem tovább, hátha elszáll a rosszkedve. Láthatólag nem igazán örült nekik, de láttam, hogy Charlie-t megkímélte az ellenséges pillantásoktól.
– Aha. Szuper mind a kettő – semmi lelkesedés még ezután se? Nem adom fel, egyszer csak beadja a derekát!
– Végtére is az ember csak egyszer végzős életében. Lehet, hogy meg akarod örökíteni a nagy eseményt!- csiripeltem neki hátha sikerül megtörni az ellenállását. Betört a fejembe megint az a vízió, amikor Bella karjai körém fonódnak, de már vámpírként. Huhh. Edwarddal ezen sokat veszekedtünk, én szentül hiszem, hogy meg fog történni, de Edward olyan makacs, mint egy öszvér. De én tudom, hogy hiába áll ellen, úgyis én fogok győzni.
– Aha, te hányszor voltál végzős? – egy legyintéssel leráztam próbálkozását.
- Az egészen más..."Nehogy felköszöntsd! Tőled már valóban rosszul esne neki!" – figyelmeztettem bátyám, még véletlenül se tegye tönkre a party-t.
Ekkor odaértünk a Volvohoz, ahol Edward állt, és Bella, mintha egy mentőövbe kapaszkodna,úgy fogta meg bátyám kezét. "Olyan édesek vagytok! "
Hmmm… Innentől a party-n jár az agyam, vajon kék lámpások legyenek vagy a rózsaszín jobban tetszene neki. És mi lenne, ha a kristályvázákba rózsaszirmokat raknék?! Ahhoz viszont határozottan a rózsaszín lámpás illik…
- Az emberek többsége élvezetét leli a születésnapokban, és örül az ajándékoknak- győzködte Edward Bellát, mire gondolatban felnevettem.
– Hát persze, hogy élvezni fogod! Ma mindenki kedves lesz hozzád, Bella, és minden úgy lesz, ahogy te akarod! –győzködtem, de Bella nem könnyítette meg a helyzetet. – Mi ebben a rossz?
– Az, hogy öregebb lettem! – felelte Bella elcsukló hangon.
- Tizennyolc, az még nem éppen öreg – mutattam rá, de még mindig nem értettem, mire akar kilyukadni. – Eddig úgy tudtam, a nők csak akkor kezdik utálni a születésnapokat, ha már betöltötték a huszonkilencet.
– De most öregebb vagyok, mint Edward! – bökte ki végül. Ah, hát persze! Végülis biológiailag, öregebb lett, mint Edward. Sejthettem volna, hogy ezért, ilyen harapós ma. "Hát ebben igaza van... Nem is értem, hogy bírod elviselni, hogy nem teszel a kedvére és nap, mint nap látod, mennyire szenved!" –szuggeráltam Edwardnak rosszalló tekintet kíséretével.
- Ha úgy vesszük! De mindössze egyetlen vacak kis évvel... – legyintettem, de csak a felszínen. Engem is felkavart volna az az egy év. ."Engem is zavarna, ha Jazz fiatalabb lenne nálam. És nem, Edward, tudom, hogy már elmúltál száz, de a biológia az bizony biológia! Bellának jogosan vannak aggályai!"- vetettem neki szemrehányásaimat.
– Hányra jössz át hozzánk? – kérdeztem gyorsan, mert eszembe jutott mennyi teendőm van még a bulival kapcsolatban.
– Nem is tudtam, hogy ma át akarok menni hozzátok. – jegyezte meg gyanakodva.
– Jaj, ne legyél már ilyen, Bella! Ugye nem akarod elrontani az örömünket? – kérdeztem vádlón, mert már az én türelmemet is elszakította.
– Azt hittem, az én születésnapomon az történik, amit én szeretnék. – mondta. Ugh. Nem is tudja mit szeretne! És mit csinálna egy remek Cullen-féle buli helyett? Házit írna? Ezt nem hiszem el, hogy lehet valaki ennyire makacs?!
– Mindjárt iskola után elkérem Charlie-tól."Oh, köszi, Edward! – hálálkodtam gondolatban. Boldog voltam mert már majdnem mindent elintéztem, mindent, kivéve Bellát. De "majd őt megpuhítod te!"– De nekem ma még dolgoznom is kell! – mondta Bella kétségbeesetten, és közben éreztem, hogy egy önelégült vigyor terül szét az arcomon.
– Ami azt illeti, nem kell! Beszéltem Mrs. Newtonnal. Áttette a műszakodat. Megkért, hogy a nevében is kívánjak neked boldog születésnapot – meséltem neki, kicsit önelégülten.
-De én... én akkor sem tudok ma átmenni! Még... izé... meg kell néznem a Rómeó és Júliát angolórára."Micsoda? Gyenge, átlátszó kifogás ez tőle. Lehetett volna kreatívabb is!" – sugalltam Edwardnak, ez tényleg gyenge volt. Elég hangosan horkantam föl.
– Ugyan már, hiszen kívülről fújod a Rómeó és Júliát! – mostmár tényleg mérges voltam Bellára. Az agyam kezdett ködösülni, és nem igazán láttam tisztán a képet magam előtt.
– De Mr. Berty azt mondta, hogy az előadást is látnunk kell ahhoz, hogy igazán megértsük Shakespeare elképzeléseit – próbálkozott tovább Bella. Sajnáltam Edward-ot, hogy végig kell néznie az általa annyira utált színdarabot, még egyszer. Ugyanakkor eléggé meg voltam sértve, hogy így próbál menekülni előlem. Hát okoztam én neki valaha csalódást? Naná, hogy nem! Akkor miért néz úgy rám, mintha a kivégzéséről beszélgetnénk, nem pedig egy kellemes estéről a Cullen család házában. –De hiszen láttad a filmet! Bella utolsó karcsapása, mielőtt végleg elmerült volna.
– Igen, de nem a hatvanas években készült változatot. Mr. Berty szerint az a legjobb – magyarázta Bella, de engem már nem érdekelt, hogy mit mond, eljön és kész! Nem teszi tönkre!
– Ide hallgass, Bella, vagy jössz szépszerével, vagy pedig...
– Nyugalom, Alice!- szólt rám Edward. És volt valami fenyegető él is a hangjában. Mint amikor az oroszlán védi a területét, vagy a kölykét. – Ha Bella meg akarja nézni azt a filmet, akkor meg is fogja nézni. Elvégre az ő szülinapja van. -Bella lelkesen bólogatott, amíg beszélt, én viszont gyanakodva tekintettem rá.
– Ahogy mondod! – helyeselt Bella, de Edward folytatta. – Hét óra körül áthozom. Úgy neked is több időd lesz készülődni. –erre az agyam bekattant, és tervezgetni kezdtem, mit is csinálok a suli után. Például elhozom a tortát, rózsaszirmot hozok a virágostól…– Ez jól hangzik – "Edward, jövök neked eggyel! Micsoda esténk lesz, káprázatos, frenetikus..."lelkendeztem.
Az elmémet megszállták a víziók, melyek az estéről szóltak. Ajándékok, és meglepő módon Carlisle is segíteni fog a díszítésben! Wow!
Nyomtam egy gyöngéd puszit Bella arcára, aztán indultam az órámra. Útközben végig a víziókat néztem.
A nap nagy része tervezgetéssel történt. Nézegettem a látomásaim, és érveket gyűjtögettem Edward ellen. Miért ilyen önfejű ő is?! Úgyis az lesz, amit én láttam! Teljesen fölöslegesen védi Bellát ettől az élettől. Láttam, hogy neki is tetszene a vámpírlét. De Edward hajthatatlan. Szörnyű…
Amikor eljött a közös óránk, az egyetlen óra, amit nem sikerült összeegyeztetnie Bellával, a spanyol. Hihetetlen, mit ki nem hízelgett Ms. Cope-tól. Ahogy Bella mondja elkápráztatta. Spanyolon a tanárnő nem piszkált minket, tavaly néha felsült, amikor Edward kijavította őt.
– Bella meg fog haragudni rád! – figyelmeztetett, és a szája sarkában mosoly bujkált, így kérdőn húztam fel egyik szemöldököm.
– Azt hittem én vagyok a médium...
– Ehhez nem kell semmilyen képesség, csak ismerni kell az áldozatodat! – okított és együtt nézegettük a fejemben a tűzijáték terveit. Gyönyörű lesz! – Komolyan, Alice! Örülhetünk, ha az ajándékok láttán nem fordul sarkon, te pedig újévi banzájt akarsz rendezni neki?!- ez nem volt igazságos, nem is fog elfordulni…remélem. Bánatosan biggyesztettem le az alsó ajkam. Nem tetszik egy ötletem sem nekik...
– Néha igazán lehetnél egy kicsit előzékenyebb! –durcáskodtam, mire bevillant egy vízió, amiben Edward hazamegy a Volvoval, Bella pedig a furgonnal. Ez semmi jót nem ígér. – Meg fog szökni előled! Kicselez, nem fog eljönni, pedig...– Alice, állj le! – szakított félbe kicsit parancsoló hangnemben. Mély levegőt vettem, hogy egy kicsit lehiggadjak, amikor új látomás kúszott a fejembe. Bella és Edward együtt mennek haza a furgonnal, én hazaviszem a Volvot. Edward végigüli a Rómeó és Júliát, aztán elkéri Bellát Charlietól. Ez megnyugtatott és igazolta Edward szavait.
– Iskola után hazamész a kocsimmal, én pedig elkérem Bellát Charlietól. Neki úgysem bír ellentmondani.
– Végignézed vele a Rómeó és Júliát? – kérdeztem hitetlenkedve, hiszen utálja azt a darabot. – Utálod azt a darabot, mindegy milyen feldolgozásban látod.
– Nem utálom... – tagadta, de persze ez hazugság volt. Többször kiterjesztette nézeteit a Rómeó és Júlia iránti ellenszenvével kapcsolatban, így meg sem fordult a fejemben, hogy elhiszem.
– Óh, Rómeó, miért vagy te Rómeó? – gúnyolódtam, mire megszólalt a csengő. Edward repült az ő Bellájához. Én pedig a parkolóba, beszálltam a Volvoba, és söpörtem vele haza, nehogy Bella megszökjön a buli elől. Mikor hazaértem, nekiálltam előkészíteni a buli minden kellékét. A lámpásokat felaggattam, a szirmokat szétszórtam, még Carlisle is segített szórni őket.
Jasperrel elmentünk még egy utolsó vészhelyzeti vadászatra.
-De Alice, erre tényleg semmi szükség! – tiltakozott, amikor 3 szarvas után továbbra is belé akartam nyomni még két állatot. – Azt akarod, hogy Bella közelében veszítsd el a fejed? – kérdeztem megrovón.
– Persze, hogy nem, de már jól laktam. Nem lesz semmi probléma! – vitatkozott, de engem nem hatott meg.
– Nem tűrök ellentmondást, úgyhogy Jazz, szagolj szépen bele a levegőbe, és eredj az illat után! – lemondóan megrázta a fejét, és engedelmeskedett az akaratomnak.
Leterített, még egy őzet és egy vaddisznót, így nekem nem volt több kifogásom. A visszaúton, versenyeztünk. Nyertem.
– Ezt nem úszod meg olyan könnyen! – mondta majd a házig kergetett. A szobánkban utolért, és egy kecses ugrással, az ágyra terített. – Megvagy! – suttogta a fülembe, majd egy csókot nyomott a hajamba.
– Szeretlek! – suttogtam, válaszként megcsókolt. – Én is szeretlek! – mondta, és hirtelen szétáradt bennem a boldogság, és a vágy. Az utóbbit Jasper ragasztotta rám, de az agyam észlelte a behatolást és finoman eltoltam magamtól.
– Ne most Jazz, mindjárt itt lesznek! – mondtam kifogásképp.
– Ough. – sajnálkozott, majd felpattant, magával rántva engem is. – De holnap nem menekülsz! – figyelmeztetett, és elindultunk lefelé a nappaliba. A család többi tagja már izgatottan toporgott a nagyszobában. Carlisle és Esme egy hosszú, szerelmes pillantást váltottak. Szavak nélkül is megértették egymást, és ez meghittebb volt. Emmett éppen Rosaliet okította. – Rendben, nos akkor, mit nem teszel, ha megjöttek? – kérdezte, mint egy érettségin, a vizsgáztató tanár. – Nem teszek sértő megjegyzéseket, nem fogok szúrós pillantásokat lövellni Bella felé. – felelte. – Igen, rendben. Ne beszélj, csak a „Boldog Születésnapot!” mondat hagyhatja el a szádat. Inkább csak mutasd meg magad. Lássa Bella, hogy te is itt vagy. Hadd gyönyörködjön benned. Oké? A beszédet hagydd, meg másnak, például nekem.
- Rendben, értem. Csak megmutatom magam. – egyezett bele Rose. Nem volt sok kedve itt lenni. Viszont Emmett ragaszkodott hozzá, és Rosalie nem megy el Em nélkül.
Jasperrel leültünk a kanapéra, de én rögtön fel is pattantam, mert meghallottam Bella furgonjának hangos motorját.
– Mindjárt itt lesznek, álljatok készen! – figyelmeztettem őket, de teljesen fölöslegesen. Ők is hallották az öreg Chevy közeledését. Rosalie egy lépést hátrált, de nem tett megjegyzést. Engem átjárt az izgatottság és a boldogság. Elég rég volt már szülinapi buli a Cullen házban. Több mint hetven éve volt, amikor Emmett születésnapját ünnepeltük. Akkor kicsit más volt, minden. Rose is izgatott volt, nem pedig ilyen féltékeny és csipkelődő. Apropó féltékenység. Amikor megkérdeztem Jazztől, hogy mi baja van a nővéremnek Bellával, és azt mondta, hogy féltékeny, én azt hittem megüt a guta. Mind tudtuk, hogy szeretne ember lenni, de tönkretenné Edward boldogságát is? Még régebben mondta Edward, hogy Carlisle Roset neki szánta, és nagyon dühös volt, amikor Ed nem mutatott érdeklődést iránta. Aztán megtalálta Emmettet és eltűnt ez a düh a szeméből, de most újra feltűnt a dühödt féltékenység a pillantásában. Rosalie, a megtestesült szépség, Rosalie féltékeny egy emberlányra, csak mert az felkeltette Edward érdeklődését, ami neki soha nem sikerült. Lehet bármilyen szép, egy halandóra féltékeny, aki szintén gyönyörűnek tartja. Nem értem az ő észjárását. Micsoda hiú teremtés…
Hallottam, hogy csukódik, majd újra kinyílik a kocsi ajtaja. Aztán felcsendült Edward hangos nevetése. Milyen boldog. Mielőtt megismerte Bellát, nem nevetett ilyen önfeledten. Nincs semmi kétség, Bella pozitív hatással van rá. Ez minden találkozásnál meglátszik. "Megjöttek, itt vannak. Jaj, Edward, gyertek már be!"- szuggeráltam. Az egész ház vibrált az izgatott boldogságtól. Kézen fogva bevezette Bellát, mire az egész család boldog üdvrivalgásban tört ki.„BoldogSzületésnapot!”Zengte a Cullen család, mire Bella elpirult.
Edward vigyorgott, míg Esme üdvözölte őket. Biztos Emmett poénkodott valamin gondolatban. Kár, hogy nem hangosan mondta.
Carlisle Bella fülébe suttogott. – Őszintén sajnálom ezt az egészet, Bella! Alice-szel egyszerűen nem lehetett bírni! – Hahh. horkantam fel gondolatban. "Úgy csinál, mintha nem hallanám, de kérdezd majd meg tőle, hogy ki szórta szét az utolsó szirmokat? És kinek az ötlete volt az emeletes torta?" – szuggeráltam Edwardnak, bosszankodásom tárgyát. Jasper kérdőn nézett rám, de csak megráztam a fejem. Nem volt kedvem taglalni, milyen mélyen megsértett Carlisle.
Emmett és Rose egy lépést közelebb léptek Belláékhoz. Rosalie nem üdvözölte Bellát, de nem is csinált jelenetet, mint ahogy azt megígérte Emmettnek. .– Egyáltalán nem változtál semmit! – rontott neki bátyám vigyorogva.– Azt hittem, lesz rajtad valamilyen szabad szemmel is látható változás, és most tessék: pontosan olyan piros az arcod, mint mindig.
– Kösz szépen, Emmett! – felelte Bella és az arca mélyvörösre pirult. Emmett egy jelentőségteljes pillantást vetett rám , majd így szólt
– Ki kell mennem egy pillanatra... – Aztán semmi móka, míg vissza nem jövök!– Igyekszem! – nyögte Bella."Oh, istenkém, azt nem akarja elárulni, hogy hová megy? Ennél feltűnőbben távozni ..." –zsörtölődtem. Jó, hogy Jazz itt állt mellettem és lenyugtatott.
Eszembe jutott egy ennél sokkal fontosabb dolog, így magam mögött hagytam Jaspert és Bella felé szökdeltem. – Ideje kibontani az ajándékokat – mondtam és nem engedtem, hogy tiltakozzon. Megfogtam a könyökét és az asztal felé toltam. Hát az ebédlőasztal kicsit átalakult. A közepén egy hatalmas emeletes torta, marcipánrózsákkal, és tizennyolc gyertyával. Ebből öt gyertya betűformában volt a maradék tizenhárom körülötte. A betűgyertyákból a Bella név volt kirakva. Elviekben ez egy túrókrémtorta volt, de ezt nem tudom biztosan, mert olyan gusztustalan szaga volt, hogy nem mertem megkóstolni. Hát mi nem hinném, hogy eszünk belőle, de majd küldünk Charlie-nak is. Ő biztos örülni fog neki.
– Alice, tudod, hogy megmondtam, nem kérek semmit... - Mondtad, csakhogy én nem hallgattam oda! – vágtam közbe. A kezébe nyomtam Jasper, Emmett és Rosalie ajándékát. Pontosabban a csomagolását, mert Emmett már szereli a kocsijába. Mártír arckifejezéssel bontotta ki. Aztán vonásain zavart véltem kiolvasni. – Ööö... kösz szépen! – motyogta fülig vörösödve Bella, mire mindenkit elöntött a megkönnyebbülés. Kicsit attól féltünk mindnyájan, hogy Bella talán túlreagálja az ajándékait. Persze ezt a berendezést Jasper és Emmett választották neki, de csak hogy ott legyen, odaírták Rosalie nevét is, nem mintha Bella bedőlt volna egy ilyen olcsó trükknek, hiszen tisztában volt vele, hogy a nővérem nem igazán viseli szívén az ő születésnapját. Jasper hangosan röhögött a háttérben, Emmett a furgonban kuncogott s még Rose is megeresztett amolyan mosolyféleséget. – Ez egy sztereólejátszó a kocsidba! – magyarázta Jasper. – Emmett éppen most szereli be, úgyhogy nem tudod visszavinni a boltba.
– Kösz szépen, Jasper, és neked is, Rosalie! – hálálkodott zavartan Bella. – Kösz szépen, Emmett!
Most az Edward-dal közös ajándékot nyomtam a kezébe. .– Most bontsd ki azt, amit tőlem és Edwardtól kaptál! – javasoltam, mire egy szúrós pillantást lövellt bátyám felé, aki igyekezett minél ártatlanabbul nézni. – Megígérted! – motyogta. Emmett beszökkent, és Jasper előrébb lépett egyet. – Épp idejében! – szólt vibrálva Emmett és vigyorogva nézett ránk.– Egy fillért se költöttem rá! – védekezett Edward. Bella egy mélyet sóhajtott, majd így szólt. – Na, jó, add ide! Átnyújtottam a csomagot.
Aztán a dolgok nagyon gyorsan történtek. Elmémet megtöltötte egy látomás, amelyben Jasper megtámadja Bellát. Ezzel egy időben éreztem Bella vérét szivárogni. Egy apró vágás volt az ujján, amit a csomagoló papírral ejtett. Elöntött a deja vu. Egyszer már történt ilyen velem, hogy későn láttam meg Jasper jövőjét. Közvetlen azután, hogy megkérte a kezem. Emlékszem, a nyakába ugrottam, csókolgattam egész arcát, és két csók között ezt ismételgettem: Igen, igen, igen, igen! Amikor lemásztam a nyakából, egy fiú a közelben elesett rollerrel, és felhorzsolta a térdét. Akkor Jasper ugyanígy reagált. Már indult is a zsákmányáért, és mire odaértem a fiú élettelen testét tartotta a kezében. Most ez nem történhet meg, de meg fog, ha nem tesz valaki villámgyorsan valamit. Edward-nak most igazán nagy szerencséje, hogy gondolatolvasó. Látta Jazz agyában a tébolyultságot, és a vad szomjúságot. Hiába tömtem bele három szarvast, egy őzet és egy vaddisznót, nem tudta megfékezni a szomját. Edward félrelökte Bellát, bele egyenesen a tortába. Az asztal összecsuklott a lökés miatt, a kristályvázák, a tányérok ezer darabra törtek. – Nem! – ordította, és Jasper már neki is ütközött. Olyan erőt fejtettek ki, akár két hegy ütközött volna össze. Edward erősebb volt, és hátrakulcsolta Jasper kezeit. Az vadul próbált szabadulni, de bátyám vasmarka meggátolta ebben. Jasper mellkasából vad morgás tört fel, a fogát csattogtatta, és éhes tekintetét le nem vette Belláról.