Sunrise 18. fejezet

Sziasztok!
Hát van néhány bejelenteni valóm... :P
Első sorban innentől kezdve két részre szakad a sunrise. Az egyik marad a "nagy betűs SUNRISE", tehát a NM Alice szemszögéből.
Ennek lesz egy al-ága, ami innentől kezdve mesél Alice-ről. Nincs ilyen vonatkozása a NM-nal, szóval nem fog rohangálni Bellával Edward után.
A neve pedig: Sunrise- A sziklába vésett szerelem
Nem garantálom, hogy egyszerre lesz a két történetből friss, nem szeretnék kavarodást a buksikba. :)
A fejezethez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy nem várt fordulat jön ismételten. :)

Én ezt hallgattam miközben írtam a végét, ha van kedvetek ti is hallgassátok meg! :)

Marc Terenz- Love to be loved by you

18. Menekülj!

Szerelmembe kapaszkodva hallgattam a zajokat. Próbáltam kifürkészni a jövőt, de idegességemben ez nem igazán sikerült. El akartam terelni a figyelmemet valamivel, a gondolataimat kellemesebb mederbe terelni. Én tényleg megpróbáltam! Kis szivecskékre, a boldogság kék madárkáira gondoltam. Azonban mire elképzeltem, már meg is untam és újból feszült lettem. Nehéz volt elterelni magamat, főleg ebben a zaklatott várakozásban. Jasper volt minden mentsváram, úgy kapaszkodtam belé, mintha az életem függne tőle, és tulajdonképpen függött is. Bár nagyobb részben a saját kezemben volt a sorsom, mégis Jasper töltötte be az ürességet, a fejemben külön rekeszt kapott. Szabadnak éreztem magam, de valahol mélyen tudtam, hogy ez a szabadság semmit sem ér férjem nélkül.

Az ajtózár kattant, és eddig befagyott szívem nagyot dobbant. Kilépett a vezetőülés elől egy férfi, de nem mertem megnézni, hogy néz ki. Még erősebben szorítottam Jazz kezét, ha ember lett volna, már régen szilánkosra törtem volna. Próbált nyugtatni, de sajnos valahogy nem sikerült befogadnom a tőle áradó békét. Olyan volt, mintha egy burok ölelné körbe testemet, egy halvány kis körvonal. Ez a védőréteg nem engedte át Jazz nyugalom-hullámait, mikor a határhoz ért, eltaszította tőlem őket. Nem úgy, mint egy hullámtörő. Nem veszett el a nyugalom, amit Jasper sugárzott, csak én valahogy eltoltam magamtól. Így hát türelmetlenül, és kővé válva a félelemtől próbáltam küszködni testem idegesítő reakcióitól. Semmi légzés, de a szívem mintha rosszul mocorogna a helyén, pedig már egy fél évszázada meg se moccant. Nem értettem miért történik ez velem, és miért épp most? Miért most kezd el felolvadni a jég a szívemről? Igaz, a negyven fokos hőmérséklet rásegített az olvadásra, de akkor is! Nem most kellene felengednem. Most lenne szükségem a keménységre, az akaratra, hogy élhessek. Egyetlen rossz mozdulat, a szívem egyetlen rossz dobbanása és mindketten meghalunk. Hatalmas teher gyűlt a vállamra, a feszültségtől kicsit tompábban láttam a világot. Bár lehet, hogy ez a kukák irdatlan bűzének is köszönhető, de nem akartam, hogy megérezzék az illatunkat. Fájú szívvel és egy jó fürdő reményében bújtam közelebb a kuka falához és Jasperhez. Csak ezt az estét éljem túl, utána már megoldunk minden Jazzel, csak most ne legyen semmi baki. Fohászkodtam az éghez, bár sose hittem a mindenható létezésében. Valamiképp minden szentekről és csodatételekről szóló történetben volt valami megmagyarázhatatlan csoda, vagy hasonló. Nem tudtam elképzelni, hogy van egy mindenható az égben, aki figyel minket, irányít bennünket. A véletlenekben könnyebb volt hinnem, mint egy ember uralmának. Engem nem vezetett egyetlen percre sem, nem is vágytam rá soha. Az életem mindig a saját kezemben volt, nem ajánlottam fel az úrnak soha. Ha nem saját magam játszadoztam az életemmel, Jasper őrizte azt, nála mindig biztonságban tudtam a szívemet. A szívemet, amire eddig egy kődarabként, vagy egy jeges sziklaként tekintettem. Most mintha felolvadt volna a szikla, de nem tudtam mi lett a szívemmel. Nem hasonlítanám semmilyen drágakőhöz, vagy szénhez, hiszen az én lelkemen sok szárad már. Nem lehet nemes, tiszta szívem, ha a lelkemet megfertőzte a gonosz. Rossz belegondolni, hogy nem voltam őszinte, bár a létfenntartásunkhoz elengedhetetlen a hazugság. Borzalmas következményei lennének, ha egy ártatlan emberi lénynek beszámolnék magamról, az életemről, a halálomról és arról, hogy hány éves vagyok valójában. A szívroham garantált, már csak az a kérdés túléli-e a tudást. Megint bebizonyosult, hogy ember kezébe nem való a hatalom. A tudásnak túl nagy ereje van, és borzasztó hatást érne el az emberiségben. Nem vállalhatom a felelősséget egyetlen ember iránt sem, nem adhatom az életemet, az életünket egy tudatlan ember kezébe.

Lehunytam a szememet, megpróbáltam kitörölni a bűnös gondolatokat a fejemből, és csak a férfira koncentráltam. Még mindig ott állt a Volkswagen mellett, nézte a házakat, szimatolt a levegőbe, keresett bennünket. Féltem, és sikítozva menekülni lett volna kedvem, de nyugton kellett maradnom, míg el nem ment. Ha egyeltalán elmegy valaha. Keservesen lassan teltek a percek, amíg idegesen vártam, hogy eltűnjön végre. Jasper is koncentrált, figyelte minden lépését a vámpírnak, szinte biztos voltam benne, hogy van valami terve vész esetére is. Nem mintha kíváncsi lettem volna rá, de éreztem, hogy minden eshetőséget mérlegel és megfontol.

Még néhány végtelennek tűnő pillanat után a vámpír bizalmatlanul méregetve a falakat a kocsijához hátrált. Még mindig a barna cserepeket nézve nyitotta ki az ajtót, lassan, megfontoltan szállt vissza a terepjáróba. Csukott szemeim mögött láttam, ahogy két másik vámpír dugja ki a fejét, ők is gyanakvóan keresték az alaktalan ellenséget, amit most mi jelentettünk. A férfi hátrált, majd elérte a kocsi küszöbét. Sötét tekintettel nézett végig a sikátoron, majd eltűnt a volán mögött. Becsapta az ajtót, és a motor életre kelt.

Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mintha egy hatalmas követ gördítettek volna le a vállamról. Tudtam, hogy a veszélynek még koránt sincs vége, de a pillanatnyi ellenség tovarepült. Éppen szólásra nyílt volna a szám, mikor egy éles csattanást hallottam. Nem lövés volt, de rosszabbul hatott rám, mintha egy puskából száguldó golyó lett volna. Egy fém fedő csattant a betonon, forgott kettőt, majd elfeküdt. Nem volt sok, de mégis épp elég arra, hogy mindent tönkre tegyen. Lehunytam a szemem és vártam a halált. Megtörten, üresen és tompán. A csattanást természetesen meghallották a vámpírok, leállt a motor és ajtócsapkodás hallatszott. Légzésem lelassult, vártam az ütést, majd a márványkezek szorítását és a széttépés fájdalmát.

Jasper kitépte kezét a markomból, és a vállamnál fogva megrázott. Kinyitottam a szemem és értetlenül meredtem rá. Az ő tekintetében égett a fájdalom, a szerelem és a hűség.

– Menekülj! – suttogta komolyan, szemében szinte láttam az ezüstös könnycseppeket. Nem tudtam volna megmondani hány perc telt el azóta, hogy elrontottam mindent. Valahol a tudatom legmélyében egy hang parancsolt rám, ami egyetértett Jasperrel. Menekülj! Értettem a szó jelentését, de nem foghattam fel, valójában mit takar. Szerelmem szemében égett az akarat, és tudtam, hogy küzd, ameddig tud, de nem mertem elhinni, hogy engem így elküldött. Ellenkezni akartam, segíteni neki, amiben csak tudtam. De sajnos épp eleget segítettem azzal, hogy felhívtam a figyelmet.

– Most! – mondta erélyesen, de elcsuklott a hangja. Tudtam, hogy nem feszíthetem tovább a húrt, egy szerelmes pillantással próbáltam erőt küldeni neki. Át akartam adni minden érzést, de rengeteg dolog kavargott most bennem, így csak némán, viszkető szemekkel ugrottam egy hatalmasat. Megkapaszkodtam egy szárítókötélben, majd onnan még feljebb ugrottam. Nem mertem hátranézni, hiába próbáltam hátrafordítani a fejem, de nem engedelmeskedtek izmaim. Vissza akartam rohanni, inkább ott maradni Jasperrel, akár meg is haltam volna mellette, de nem tudtam visszafordulni. Összeszorított fogakkal szaladtam a vályogtetőkön, egyikről a másikra ugrálva. Minél messzebbre akartam kerülni, de a szívem visszavágyott. Nem tudtam mit tehetnék, így csak futottam és futottam. A testem és a lelkem különszakadt, a lelkem egyik fele Jazzel maradt, harcolt és valószínűleg hamar meghalt. A másik fele itt van a testemmel, vezeti el innét. Nem tudtam, pontosan mi is ez az egész, de nem találtam meg magamat. A testem teljesen elvesztette az irányíthatóságát, görcsösen szorítottam ökölbe a kezem és csak futottam ki a városból. Át a tetőkön, úttalan utakon haladtam a messzeségbe, de nem értettem hová tartok. A testem fakó lett és üres, csak hajtottam előre, azt sem tudtam merre, miért, vagy hogyan. A néma sötétség mardosott, homályosan láttam tőle. Nem sírtam, nem sírhattam, hiszen egy vámpír képtelen lenne erre. Mégis gyötrelmesen hosszúnak és bánatosnak éreztem minden pillanatot nélküle. Nem tudtam mit gondoljak, vagy mit ne gondoljak. Nem mertem arra gondolni, hogy talán azok az erős vámpírok… Nem!

A testem rázkódott, azt sem tudtam merre megyek, csak azt vettem észre, mikor hirtelen eltűnt alólam a talaj. A házak koszorújában lépkedtem eddig, ám most véget ért a kicsinyke város. Éreztem, ahogy tompán zuhanok, a sötét mélység elnyel. Na, jó azért annyira nem sötét és annyira nem is mély, kényelmesen landoltam a ház tövében. Körbenéztem, kerestem valami fogódzkodási pontot, ahonnan tájékozódhattam. A szívem visszavágyott, a testem velem maradt, a lelkem pedig kettejük közt szárnyalt. Nem tudtam pontosan mit akarok, de azt igen, hogy mit kellene csinálnom. Nem járt senki az utcákon, nem hallottam semmit. Megnyugtatott ez a csönd, ugyanakkor halálfélelmem lett tőle. Mi van, ha Jaspert… Nem! Az nem lehet! Nem történhet meg! Nem szabad!

De nem lehettem biztos az igazamban, sosem lehettem biztos semmiben. Sziklaszilárdan állítottam egy hónappal ezelőtt, hogy Jazz nem hagy el soha, semmilyen körülmények közt. Most mégis itt tartunk, most mégis az életéért küzd miattam. Nélkülem. Hogy hozhattam ilyen helyzetbe?

Nem! Nem! Nem! Tilos ilyesmire gondolnom, míg biztonságos helyre nem húzódtam. Ha az önmarcangolásom közepette észrevesznek, nincs esélyem. Akkor hiába menekültem el Jasper mellől, akkor semmit sem ért áldozata. El kell tűnnöm innen a lehető leggyorsabban. Beleszimatoltam a levegőbe, körbenéztem és nyugtalanul állapítottam meg, hogy egyedül vagyok. Kiszemeltem egy jókora sziklamezőt pár kilométerre a várostól. Csak ideiglenes búvóhely lehet, mert hamar keresni fognak. Viszont nyertem egy napot, mivel nem közlekedhetnek, csak éjjel, így nappal tudok gondolkodni. Eldöntöm, hogy mi legyen, aztán majd alkonyatkor cselekszem. Elmegyek még messzebbre, visszajövök megkeresni Jaspert, vagy hazamegyek.

Mintha puskából lőttek volna ki, úgy rohantam a sziklamező felé. Célpontba vettem egy hatalmas követ, és a mögé bújtam el. Szinte tökéletes kör alakban vettek körül a hatalmasabbnál hatalmasabb, vörös színű sziklatömbök. Finom porózus kőpor esett a hátam mögött a földre, mikor nekivetettem a hátam az egyik tömbnek. Átkaroltam a térdeimet, és vártam, amíg a Nap első sugarai meg nem érintették a vörös kő felső szirtjeit.

A komikról légyszi ne feledkezzetek meg, értékelném a kritikát és nagyobb kedvem lenne az íráshoz. :)


Puszi: Wedó