2010. július 9., péntek

Sunrise 19.fejezet


Hy!
Ne haragudjatok, mert megváratattalak titeket a frissel. Nehéz volt időhiány, és kevés ihlet mellett, mély érzéseket átadnom. Jasper és Alice több, mint Bella és Edward, másképp kellett az egész hiányérzést felvázolnom, hiszen teljesen más a gondolkodásuk, Alice és Jazz kapcsolata sokkal régebbre visszamenő, mélyebb, mint egy tinilány egynyaras szerelme. Vámpírléte miatt is más a helyzet. Mindegy! Nem kavarlak benneteket!
Kommenteket várok, amint tudtok kérlek írjatok!

Jó olvasást!

Pxx: Wedó




19. Dolgok, amiken túl kell tennem magamat, hogy tisztán láthassak


A Nap lágyan nyaldosta a sziklák tövét, ahogy egyre feljebb emelkedett. A rózsás színű nyelvek csillogtak a kavicson. A homok narancsszínű árnyalatot vett, a lenge szellő pedig rózsákat rajzolt bele. A hajamba is bele-belekapott a szél, de nem volt elég erős, hogy észrevegyem. Csak csendben meredtem magam elé, az üresség érzésével a mellkasomban. A fájdalom nagy hatással volt rám, de a hiány fájt legjobban. Tudtam, hogy valami nincs rendben, valaki nincs mellettem. Nem mertem elképzelni, hogy Jasper… Nem, ez nem ment. Nem temethetem el, mikor még meg sem halt! Gondolatban legalább bíznom kell benne, hogy még mindig él. Ha meggyőződni nem tudok e-felől, de a hitemnek sziklaszilárdnak kell lennie. A remény folyton velem van, még ha nem is érzem ebben a pillanatban. Alattomos kígyóként kúszik megfagyott ereimben, de akkor tör elő, mikor nem kellene, és akkor száll el, mikor a legerősebbnek kellene lennie. Szinte éreztem, ahogy csusszan vér helyett, a vénámban. Idegesen szisszent egyet, mikor nincs dolga, és boldog némaságba temetkezik, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá. Elégedetten villogtatja a fogát, hiszen folyton legyőz engem. Most is, hiába próbálom előhívni, csak mérges sebeket ejt rajtam. Veszélyes játék az élet és megmérgezi ez a nyomorúság. A kígyó és én egyek vagyunk, de a remény erősebb nálam. Alárendelve úszom a fájdalomban, míg az események gyűrűje ki nem szívja belőlem a mérget. De a kígyó örökké bennem él, és ezt elfelejtenem sosem szabad.


De miben reménykedjek? Abban, hogy még él? Kevés esély van rá… Abban, hogy talán kiszabadult? Megszökött négy vámpír elől? Szinte lehetetlenség… Abban, hogy engem keres? Van fontosabb dolga annál… Abban, hogy még szeret? Talán.. valahol… Abban, hogy nem halok meg én is? Esélytelen… Abban, hogy túl tudok élni ebben a zűrzavarban? Soha… Abban, hogy Rosalie jól van? Talán… Abban, hogy Esme hazaért épségben? Ezek után kétlem… Abban, hogy van bármi esély a túlélésre? Sose volt…


Nem tudom mit tegyek és sajnos senki sem fogja nekem elmondani. Viszont nyertem egy napot. Nyertem egy napnyi időt, hogy kigondoljam a tervemet, és eltűnjek a közelből. Következő éjjel már nem lehetek itt, mivel itt keresnének először. És itt meg is találnák a szagomat, látnák a nyomomat, úgy, hogy minél előbb el kell dönteni, mit csinálok, és menekülni kell, ahogy Jasper mondta. Az idő ismét szorít, pedig már kitudja, hanyaggyára úszom meg a véget. Lehet, hogy ez az utolsó ilyen versenyzésem az idővel, mert ezt már nem élem túl. Olyan sokáig próbáltam lépést tartani a látomásaimmal, a természetfelettivel, az emberi természettel, az élettel, az idővel. Túl sokat vártam el magamtól, s ezért talán most kell bűnhődnöm. Talán Jasper bűnhődik miattam, ami nagyon nem lenne fair. Túl sokat próbálok kicsikarni abból az időből, ami megadatott, így talán az jobb büntetés, ha azt bántjuk, aki a legközelebb áll hozzánk, mintsem önmagunkat. Az önmarcangolás nem olyan fájdalmas, mint látni, ahogy Jasper szenved. Az sokkal, de sokkal rosszabb. Az ördög azonban nem válogat módszerek terén, a legszörnyűbb kínok, fenyítési módszerek vannak a listáján, és ezeket előszeretettel használja is. Nincs esélyem megakadályozni, nincs esélyem túlélni.


Nem Alice! Gondolatban lekevertem magamnak egy hatalmas taslit, ezért a botor gondolatért. Muszáj küzdenem! Meg kell találnom Jaspert, méghozzá minél hamarabb. Muszáj tennem valamit, muszáj segítenem neki. Azzal, hogy itt sajnáltatom magamat nem segítek senkinek, főleg nem Jazznek. Erősnek kell lennem, főleg ezekben a válságos időkben. Általában a legkilátástalanabb helyzetekből lehet legkönnyebben kijutni. Na, jó, ilyet sose hallottam és talán nem is igaz, de jól hangzik! Biztosan tudom, magam vagyok, mert nincs velem. Nincs kire támaszkodnom, csak saját magamra. Nincs kitől segítő kezet várnom, egy béke jobbot, ami talpra állít. Le kell győznöm az alattomos kígyót magamban, vagy legalább csak elcsitítani, mintsem átadni magam a mérgének. Ha már vele kell élnem, léteznem, a magam javára kell fordítanom az erejét. De, hogyan cselezzem ki önmagamat?


Megráztam a fejemet, nehogy megint letargikus gondolatok szálljanak meg, és inkább Jazzel törődtem, mint a magam kígyós problémájával. A jó öreg módszerrel próbálkozom először. Ha én Jasper fejével tudnék gondolkodni, mit tennék?


Jasper… Jasper… Jasper… fogalmam sincs, mit tenne. Elmenekülne? Vagy felvenné a harcot a többi vámpírral? Esetleg lebénítaná őket? Jaj, ne! Megint kérdésekbe ütköztem és kétes jövőképekbe. Annyira unom már ezt! A francba is a kérdésekkel! Most már látni akarok rendesen!


Megpróbáltam koncentrálni, és meglesni Jaspert. Kutakodtam a jövő után, hogy vajon hol tölti a napjait. Vagy hol fogja tölteni. Sajnos azonban hiába próbáltam koncentrálni, egyszerűen nem ment. Nem találtam Jaspert sehol sem. Nem egy fekete folt volt, hanem egyszerűen nem volt! Aztán hirtelen átvillant az agyamon egy puszta képe, egy vörös homoktenger végtelen képe. Egyetlen szikla sem övezte ezt a tájat, csak üresség maradt benne. A felszíni formák lekoptak, összetöredeztek, s nem maradt volt más, mint finom, apró törmelék, homok.


A villanásból csak ennyit sikerült elkapnom, így kevés információval ugyan, de gyarapodtam. Tehát, ha Japsert nem sikerül így kifürkésznem, akkor inkább a támadókkal foglalkozom. Felidéztem a sötétségben felsejlő hófehér alakját. Az arca sápadt volt és gyönyörű, mint egy vámpírnak, de beesett is volt egyben, mintha fáradt lenne. Szemei mélyen ültek üregében, és fekete haja kuszán, ápolatlanul meredezett az ég felé. Nem volt kellemes látvány, s erre rátett egy lapáttal mackós külseje, izmos felsőteste. Nyakán harapásnyomok díszelegtek, bár korántsem annyi, mint Jazzen. Jasper sokkal több mindent megért, mint ez a vámpír, és biztos voltam benne, hogy férjem idősebb ennél az alaknál. Az idegen vámpír megért már talán egy évtizedet, de kettőt biztosan nem. Nem harcosnak teremtették, mármint nem újszülött harcosnak. Akkor nem hagyták volna életben egy évnél tovább. Őt másra szánták, talán valamilyen különleges képessége miatt. Talán egy vezető posztot töltött be, vagy éppen egy Maria-hoz hasonló nő bábja volt. Az utóbbi lehetőség sokkal valószínűbb volt, legalábbis jobban el tudtam képzelni, hogy felülről irányítsák, mint hogy önállóan hozzon meg fontos stratégiai lépéseket. Egyébként nem csodálkozom Maria sikeren, habár eléggé felhúzott már a gondolata is, hogy Jaspert bármire is kényszerítse. Ha egy nő irányít, akkor általában sikeres, és pontosan végighajtott bármilyen művelet.


A vámpírra próbáltam koncentrálni, hátha sikerül valamit elkapnom a tervei közül. Mutató és középső ujjaimat a halántékomra tapasztottam, úgy koncentráltam egy-egy közeli jövőképre, egy-egy vámpírra. Sajnos a keserves próbálkozások árán sem sikerült megtalálni egyetlen lehetséges döntést sem, így fájdalmas sóhajjal dőltem neki a sziklafalnak. Kétségbeesetten kerestem valamit, bármit! De a szerencse ismételten cserben hagyott, és nem sikerült átszűrnöm a vak foltokat. Erőtlenül hanyatlottam a fájdalom kegyetlen hullámai közé, hogy ismét elmerülhessek az ürességben és a hiányban. Legfőképp a hiányában.


Utáltam ott lenni, ahol ő nincs, amikor ő nincs. Sosem mertem volna gondolni, hogy így el fogunk szakadni egymástól. Egy mentőakció keretében jöttem ide, a déli félteke elhagyatott kősivatagjaiba, hogy Jasper életét megóvjam. Ehelyett mi történt? Még hatalmasabb bajba taszítottam, egy kilátástalan helyzetbe, ahonnan sem ő, sem én nem tudom kirángatni. Ha a saját medrében folyt volna a patak, ha ott, a saját tervei szerint akart volna öngyilkos lenni, talán sikerült volna megállítani, behúzni a satuféket és mégiscsak visszakozni. Így viszont… Én teremtettem ezt a helyzetet, és nem uralja senki sem a következményeket. Talán a vámpírok döntésére van utalva, talán. Talán az én döntésemre volt utalva. Talán a saját kezébe vehette volna az életét, mintsem hagyjon engem vezetni. Ez van, ha én vezetem a szálakat!


Mérgesen csaptam a mögöttem tornyosuló sziklatömbbe, ami kissé meg is remegett és kőtörmelék esett a fejemre. Hallottam, ahogy egy repedés fut végig mellettem a sziklán. Nem érdekelt ez sem. Kezem erőtlenül hullott az oldalam mellé, mintha valami alattomos állat kiszívta volna belőle az életerőt. Mintha ezzel az ütéssel minden erőm elveszett volna a végtelenben. Pedig nem történt semmi. Csak a fejemben játszódott le a fájdalom, a kezem ugyanolyan erős volt, mint a dühödt öklelés előtt. Csak én láttam mást, a környezet nem változott. De a külvilág semmit sem jelentett számomra, hiszen Ő nem volt velem.


A Nap verőfényes sugarakkal kezdte ostromolni a sziklákat, egyre feljebb jutva az égbolton. Jasper hiányának kristályfényében ültem, kuporogtam egyedül. Hiába lett sokkal, de sokkal melegebb a levegő, engem még mindig rázott a hideg a fájdalomtól. Olyan szinten hiányzott, hogy az fizikailag is kihatott rám. Annyira kevés esélyem volt rá, hogy újra lássam, hogy beleszédültem a gondolatába is. Újra és újra szembe kellett futnom a gondolattal, hogy talán most itt a vége. Annyiszor, hogy talán most tényleg, itt a vége. A madarak már nem repültek el felettem boldog csicsergéssel, már nem hirdették a tavaszt többé. Itt ülök, egy vörös sziklatömb tövében. A Nap hamarosan olyan magasra elér, hogy esélytelen legyen az utazásom. Csak miután besötétedett, akkor tudnék tovább indulni, de a vad vámpírok minden bizonnyal megtalálnának. Ők ismerik a terepet, én pedig nem. Nincs esélyem, hiszen az életem értelmét, a szívemet már elvették tőlem.


Mi az, ami nem őt juttatja eszembe? Nem nézhetek a földre anélkül, hogy lábának nyomát ne látnám rajta. Minden felhőben, minden fában az ő arcát látom, őt rejti az éjszaka, ő bukkan elém a nappal csalóka fényeiben. Az egész világ körülöttem azt bizonygatja szüntelen, hogy létezett, és én elvesztettem őt.

Nincs kiút, minden homokszemben ott látom tükröződni méz szőke haját. De hiába pillantok fel, hogy lássam is a tündöklő, meseszép arcot, csak az üresség néz vissza rám bohókás, kacagó fejével. Ahogy nevet, a szél belekap a hajamba, mintha hűvös kezével végigsimítana azon, és én úgy beleélem magam, mintha valóban ő lenne ott. Aztán, mikor eleget szenvedtem, az üresség egyedül hagy a lüktető mellkasommal és a fájó emlékeimmel, hogy tudjam: nincs már mellettem.

Nem akarom már, hogy bárki is lásson, nem akarom, hogy bárki is emlékezzen rám. Nem akarok elmozdulni innen, nem akarom, hogy bárki is rámtaláljon. Ha elfelejtenének, az lenne a legjobb. Mert, ha nem emlékszik senki se rám, az azt jelentené, hogy meghaltam.

Itt, ebben a kövekkel körülzárt kis mélyedésben, ennek a sziklának dőlve keményednének meg az arcvonásaim, itt lepné be bőrömet a homok, itt válnék olyanná, akár egy kőbe vésett szobor. Nem mozdulnék, és senki sem foglalkozna velem. Az évek során elfelejtene mindenki, tudatukon kívül temetnének el engem az ürességgel együtt. Nem lennék egyedül, hiszen a kígyó ott csúszkálna az ereimben a végtelenségig, hol fellobbantva, hol nyomtalanul elszívva belőlem a reményt.


Egy ragadozó madár árnyéka vetődött a szemközti sziklára, majd egy másodperc múlva már tova is tűnt. Mégis panaszosan nyögtem fel, hiszen már reménykedtem benne, hogy Jasper jön végre.


– Nem látlak, tehát ne tégy úgy, mintha ott lennél! – mordultam a sziklára, majd lehajtottam a fejemet az átkulcsolt térdeimre. Némán vártam, hogy valami történjen, de nem volt senki olyan kegyes hozzám, hogy megöljön. Senki sem jött oda segíteni, vagy kivégezni. Hiába vártam életem alkonyát, hiába kerestem a nyugalmat adó napsugarakat. Haldokló félben lévő szívemet, már nem menthette meg a nappal tüzes fénye, éltető ereje, mégsem volt képes elnyelni a halál, mint ahogy kellett volna történnie. Itt ragadtam, így ragadtam. Megrekedtem ebben az állapotban, s nem juthattam tovább, nem haladhattam előre. Nem tudom kontrollálni a fejlődést, ha az agyam fejlődik még egyel talán. De csak tapasztalatokkal és tudással lettünk többek, ismertük a világ minden táját, mindent tudtunk ismeretterjesztő könyvekből, vagy fölösleges tanórákról. Azonban a gondolkodásmódunkat, a stílusunkat nem tudjuk megváltoztatni, csak ha valamilyen nagyon erős befolyás ér minket. Mint például Edward esete, mikor Bella belebotladozott az életébe. Teljesen átváltoztatta a szerelem, de még mindig ugyanúgy gondolkodik. Ugyanolyan szokások égtek bele a lelkébe, az úriemberhez méltó modor, az illedelmesség, és a lehengerlő mód, amivel beszél.


De felesleges a múlton rágódni. Edward és Bella, hála Edward önzésének és kényszerszétszakadásának, már sose lesznek ugyanolyanok, sose lesznek egy pár. Nem lehet olyan felhőtlenül boldog kapcsolatuk, mint volt, mindig be fogja árnyékolni a szép emlékeket a másik hiánya. Én még bízom benne és a látomásaimban, hogy Bella vámpírrá fog válni, ami azt jelenti, hogy újra egymásra találnak. De, hogy ez mikor következik be? A dátum igencsak kétséges.


Ám, mint mondtam felesleges a múlton rágódni. Csak az az ember, jelen esetben vámpír hánytorgatja fel a múltat, akinek nincs mit várnia a jövőtől. Azt hiszem megint hiába küzdök ezzel a fenevaddal az ereimben, nem vagyok képes reményt csiholni ki belőle. Magamba nem tudok lelket önteni, ami hatalmas problémát, és hátráltatást jelent. Ilyen elkeseredetten és reményvesztetten nem mehetek sehová. Figyelmetlenségből véletlenül még megöletném magamat. Akkor szabad elindulnom, ha sikerült összekaparnom lelkem szétesett darabkáit, s nem kell folyton önsanyargatás sűrű bugyraiban tengődnöm. Most talán túl fájdalmas és teátrális állapotban vagyok, hogy ne kezdjek el megint valami őrültségbe. Talán egy kicsit szomjas is, de ez még elviselhető. Az viszont több energiát emészt el, hogy gondolkodom. Gondoljak-e Jasperre? És az miért jó, ha nem gondolok Jasperre? Ha nem gondolok rá, akkor olyan, mintha nem is létezett volna! Ha pedig rajta töröm a fejem, akkor óhatatlanul előhívom a tisztességtelen kígyót, mely nem ereszti életemet. Kihívom a saját magam kontrollját, hogy esetleg túlságosan rossz mederbe kerülnek gondolataim, és netántán rossz döntést hoznék. Egy elkeseredett szív, kétségbeejtő lépésekre képes. Példának nem kell említenem Edward és Bella esetét.


De miért tátong ekkora üresség a mellkasomban, mikor távol van az a lény, aki egymaga betöltötte az egész világot? Miért keresek válaszokat, ha úgyis mindig zsákutcába futok? Miért van ilyen elkeseredett hangulatom, ha Jazz nincs velem? Miért? Miért tesz velem ilyen csúf tréfát a világ, és miért vagyok már megint ilyen szánalmasan unalmas? Teljesen fölösleges, amit csinálok, és tisztában is vagyok ezzel. De akkor miért nem vagyok képes leállni? A francba veled önsajnáltatás! Ez nem az én reszortom. Edward, na róla el tudom képzelni, hogy napokat tölt ilyenfajta bolond gondolatokkal, anélkül, hogy bármit is tenne!


A remény napsugarai törtek át megvilágosodó elmémbe, s végre elkezdtem építeni lelkem falait, melyek megvédtek mindenfajta önsanyargatás káros ostromaitól. Megláttam a fényt az alagút végén, bár korántsem zökkenőmentes út vezet még a végéhez. Hogy hogyan alakulnak a dolgok, ezt még nem tudom, de meg kell látnom a szelíd remény apró kezecskéit, ahogy felém nyúlnak, s próbálnak kiemelni ebből a keserves helyzetből.


Kinyújtottam lábaimat, a sportcipőm poros volt és a nadrágom is koszos lett. Az égre néztem, egyenesen a napsugarakba, hogy megláthassam a valódi remény tüzes lángnyelveit felém csapni. Az ég tiszta volt, és a sugarak készségesen égették bőrömet, mely egyébként is szikrázott a napsütéstől.


Komikat pls.

5 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!!
Ez olyan szomorú volt..:(Alice aggódása félelme rettegése csalódottsága és üressége a mi életvidám manónk teljesen ki fordult önmagából egy döntés miatt ami mindent mindenkit tönkre tett...:(
Reménykedek abba hogy megtalálja Alice az ő napsugarát és a terv is sikeresen megvalósul..
Melinda

Isabella Cullen írta...

Szia anyira örülök hogy végre irtál frisset. Tettcet az új rész csak nagyon szomorú nem szeretem ilyennek Alice-t de űgye a végén minden jóra fordul?



Isabella Cullen

Wedó írta...

Szia Melinda!
Én is ebben reménykedek!

Elizabeth!
Köszönöm szépen! Remélem, a happy end nem marad el! ;)

Pusszka: Wedó

Névtelen írta...

Szia!
Nagyon ügyes vagy! Úgy írod mintha ott lennél, és személyesen élnéd át!
Rettentően várom a folytatást!
Nagyon kíváncsi vagyok mi lesz végül Rose és Jazz sorsa!
No meg persze Bellára a Volturinál:)

Üdv.

Névtelen írta...

lécci hamar legyen folytatás

Megjegyzés küldése

Midnight Sun... (hátborzongató)

New Moon by Disney

Beindítva 2009.11.02.

New moon by Cecilia

Beindítva 2009.10.27.

free counters

Annyira szééép :)