Sunrise 17. fejezet

17. Erő

Hajnali két-három óra fele beértem egy városba. Nem volt se nagy, se szemrevaló, mégis engem elfogott a félelem. Sugárzott belőle valami hatalmas, félelmetes, amely felettem állt. Egy vámpír kevésszer érezhet olyat, mint amilyet én éreztem. A veszély ott lappangott a levegőben, szinte láttam a belőlem pattogó szikrákat. Féltem. Valóban féltem, úgy, ahogy addig soha sem. Most több forgott kockán, mint eddig bármikor, most fontosabb volt a teljesítésem, mint valaha. Ez aggasztott és valamivel több súly került a vállamra. A problémám az volt, hogy a stressztől gyorsabban lélegeztem, és úgy viselkedtem, akár egy űzött vad. Így biztosan el fognak kapni. Ha észreveszi ziháló lélegzetemet, ahogy a hátamon futkos a hideg, és alig tudok összpontosítani. Sokkal élesebben, tisztábban hallottam mindent. Az idegesség felfokozta a hallásomat, a látásomat és a szaglásomat is. Olyan volt, mintha tökéletesen fel lettem volna szerelve, de nem tudtam volna használni a műszereimet. Bár kétség kívül, nem hasonlítható ez a szituáció egy elromlott mosógép megjavításához.

Léptek tompa zaja vetődött felém, bennem pedig megállt az ütő. A vérem már nem kering, s ez még jobban erősítette bennem a megfagyottság érzését. Lebuktam.

Akár egy kisgyerek, akit tetten értek. Éreztem az idegen vámpírok édes illatát. Két nő közeledett felém. Magabiztosan, keményen léptek, de közben járásuk könnyed, és finom volt. Hiába léptek határozottan, emberi fül nem hallhatta meg közeledésüket. A hajnali homályban kirajzolódott a körvonaluk, visszaszámoltam magamban.

Tíz… kilenc… Jasper! Ha hallasz, tudd, hogy nagyon szeretlek! Hat… öt… Bella, hiányzol! Bella sajnálom! Edward… sok szerencsét! Kettő… egy… Szeretlek Jazz!

A nomádok ideértek és lefékeztek előttem. Nem tudtam volna hova, és nem is akartam menekülni. Most már nem. Az egyik nőnek hosszú szőke haja volt, fénylett a hajnal sápadt fényében. Egy copfba volt kötve a haja, sötétkék pólót, itt-ott szakadt farmert hordott. A mellkasát egy fekete bőrdzseki fedte. A társának rövid haja volt. Sötétbarna tincsei hátul rövidre nyírtak, elöl fokozatosan hosszabbak voltak. Vörös mellír-csíkok voltak a hosszabb tincseiben. Rajta egy ing volt, és egy farmer. Nyugodtak voltak, békések és halálosak. Nem tudtam mit tegyek. Itt volt a baj a nyakamon, és fogalmam sem volt mit tehetnék.

– Szerinted? – kérdezte a barna hajú.

– Igazából nem tudom… Nézz csak rá. Dolorienre vall, hogy újoncokat is felvesz, de ő? Ez a lány nem úgy néz ki, mint egy harcos – felelte a szőke és kissé oldalra billentett fejjel vizsgálgatott.

– Ez igaz. Mióta Maria pórul járt az újoncokkal, Dolorien is sokkal óvatosabban válogatja meg őket – motyogta elgondolkodóan a barna hajú vámpír. – Figyelj, én nem tudom, mit tegyünk. Ha most nem öljük, meg és később kiderül, hogy csatlós, akkor csak rosszabb helyzetbe kerülünk.

– De, ha most megölöd, és kiderül, hogy még hasznunkra válhat, valamelyik képessége, akkor mit lépsz? – kérdezte kihívóan a szőke.

– Nem tudom mit lépek… Rendben, legyen – sóhajtott a barna. – Vigyük vissza a bázisra, aztán majd eldöntik a főguruk. Én nem mocskolom be a kezem.

Féltem. Nem tudtam merre akarnak vinni, de arra jutottam, hogy nem jó, ha magukkal visznek. Így sincs sok esélyem, de még kevesebb, ha egy ellenséges vámpírokkal teli földalatti lyukba visznek. A barna éppen nyúlt volna a karomért, én megfogtam a kezét és villámgyorsan kicsavartam. Belerúgtam a hasába és hátra esett. Nekicsapódott egy épületnek, ami hangos csattanással adta meg magát. Az ablakok éles visítással törtek ki. A szőke rögtön támadó állásba ereszkedett, rám akarta vetni magát, de láttam mire készül, így könnyedén kitértem az útjából. A barna ismét visszatért, újult erővel akart elkapni. Ugyanazzal a mozdulattal, mint az előbb nekiküldtem a túloldalon lévő épületnek. Ám valamiféle sötét csillogás került a szememre. Valószínűleg a szőke képessége lehet. Minden esetre semmit sem láttam, így az ösztöneimre voltam hagyva, és a jövőre. Egy jól célzott rúgás elől tértem, ki de hirtelen megfordult a szél és minden más lett. Valami történt. Újra láttam az ellenfeleimet, akiknek félelem tükröződött a szemükből. Ijedten néztek rám, majd el akartak futni, de hirtelen mindkettő megmerevedett. Összerogytak, akár a babák. Az utca közepén a halvány fények közepette, egy füstös környezetben feküdtek. Nem tudtam mire vélni ezt a reakciót, nem láttam semmit.

Éreztem, ahogy a szél a hajamba kap, az arcomat finoman simogatta. Teljesen megfeledkeztem a környezetről, csak a változás édes illatát szívtam magamba. A szél friss levegőt hozott, kellemesen cirógatta érzékeimet. Hirtelen azonban minden más lett. Egy kéz került az arcom elé, befogta a számat. Hátulról átölelt, magához szorított. A keze mocskos volt, és fehér. Talán ismerős is egy kicsit. Éppen megfordultam az ölelésében, mikor ajkaink egymásra találtak. Ismertem ezt a vámpírt, tudtam ki ő. Érte indultam el otthonomból, érte tettem meg egy fáradságosan hosszú utat. Érte a tűzbe tenném a kezemet, a világ összes szörnyét lekaratéznám. Az én egyetlen, drága férjem, akit néha szívesen felpofoznék az őrültségei miatt.

Ajkaink vad táncot jártak, szenvedélyesen faltuk egymást. Nem is tudom, mikor esett ennyire jól a közelsége, minden porcikáját érezni akartam. Egyik karja a derekamat ölelte, s én szorosan bújtam hozzá, akár egy hűséges kismacska. Szabad tenyere az arcomat fogta, nem engedett el. Tudtam, hogy velem van, mégis ez a biztonságom folyton megingott. Nem remélhettem a teljes boldogságot egy veszélyekkel teli utca közepén. A vámpírok bármikor feléledhetnek, és bármelyik sarkon új szörnyekkel hozhat össze a sors. Mégis próbáltam minél közelebb kerülni a boldogsághoz, minél közelebb akartam érezni Jasper hideg bőrét. Hiányzott édes illata, selymes bőre, lágy lehelete. Kellett nekem már Jasperből egy darab, nem tudtam volna meglenni nélküle. Olyasmi volt, mintha a szívemből kihasadt volna egy darab, amit most újra megtaláltam. Mintha egy virágnak letépték volna a szirmát. Ám ezt a szirmot vissza lehet ragasztani, ismét összeforrasztani a kelyhet. Most már teljes pompájában ragyoghat és ragyogni is fog. Mindörökké.

Jasper felnyögött, és elváltunk egymástól.

– Szeretlek – lehelte. – Mindennél jobban.

– Én is szeretlek – vallottam meg csöndesen. – Hiányoztál.

– Te is nekem - fogta két tenyere közé az arcomat. Ha tudtam volna sírni, biztosan folytak volna a könnyeim. Helyette viszketett a szemem, és boldogan, homályosan csillogott. Olyan volt, mintha a szemem nagyobb lett volna a természetesnél, lágyabb és gyöngédebb. Egy fátyol lett a szemem előtt, kristálytisztán láttam mindent, mégis másképp. Nem rózsaszín színben, mint egy mesehős, de közel úgy éreztem magamat, mint egy rózsaszín felhőben. A cukormáz megédesítette a találkozást, akármilyen zord körülmények közt is találtunk egymásra. Attól független hol vagyunk, mikor találkoztunk, hogyan jutunk ki innen. A pillanat tökéletes volt a maga nemében. Édes, és mámoros volt, könnyed lettem általa. Újra nehéz lett a szívem és, mintha dobbant volna valami a mellkasomban. Tudom, sablonosan hangzik ez a fajta boldogság, mégis más volt. Elfelejtettem ki vagyok, honnan jöttem, mit tettem. Csak azt tudtam, hogy újra élek, újra kapok levegőt. Újra tudok gondolkodni, hiszen itt van mellettem. Ez mindennél többet ért. A tudat, hogy ismét vele lehetek, hogy van kire támaszkodnom, ha kell. Hogy van, aki rám tud támaszkodni, hogy valaki hátulról elkap, ha zuhanni kezdenék. Valaki fogja a kezem, ha szükségem van rá. Valaki, aki elengedi a lelkem, ha éppen szabadságra vágyom. Valaki, aki minden lehet mellettem és én is bárki lehetek mellette. Az, akit megálmodok, az, aki akarok, aki valójában, a szívem mélyén vagyok.

Újra érzem az erőt a testemben, mintha egy hatalmas adag vizet kaptam volna. A víztől a leveleim újra levegőt, tápanyagot kaptak. Sikerült szárat növesztenem, virágot fakasztanom. Újra pompázhatok ezer, meg ezer színben, még a képzelet sem szab korlátokat.

– Alice, el kell tűnnünk. – mondta Jasper lemondóan. Éreztem, hogy elengedi az arcomat, már a kezemet fogja. Az utcákat fürkészte, kereste a kiutat. Én sután bólintottam és az útra néztem. Még mindig ott feküdtek a vámpírlányok, akikkel összefutottam. Fogalmam sincs miként, vagy miért, de biztos voltam benne, hogy Jazz csinálta. Hirtelen egy kocsi hangját véltem felfedezni, ami felénk közeledett. Nem volt közel, volt időnk elbújni, így Jasper az egyik sikátor felé húzott.

Elbújtunk egy kuka mögött, csöndben vártuk, hogy elmenjen a kocsi. Egy fekete Volkswagen volt. Nagy autó, s a tompa fényben ijesztően hatott. Mint egy nagy sárkány. Erős volt, jó sok lóerő, kemény kerekek. Szép volt, de nekem fenyegetést jelentett minden egy centiméter, amit megtett. Hasonlított ez a helyzet egy karate-filmre, vagy egy maffia kereskedőket üldöző rendőrös filmre. Olyan érzésem volt, mintha minden ablakból egy kamera venné a mozdulataimat, számolnák a légvételeimet. Bár jóval könnyebb volt úgy átvészelni ezt az egész helyzetet, hogy Jasper mellettem volt. Szerintem talán már sikítozva menekültem volna, ha ő nincs velem. Vagy már a lányok elvittek volna a főhadiszállásra és kelepcébe kerültem volna. Rosszabb esetben kivégeztek volna. Szerencsémre azonban itt az én életmentő, szuperhős férjem, aki segít minket kijuttatni. Legalábbis remélem, hogy Jazz tud valami frappáns tervet a kijutásunkra. Férjemnek mindig volt valami terve, ha nem, akkor is kitalált valamit, így teljesen megbíztam benne. Őszintén szólva, akkor is vakon megbíznék benne, ha nem lenne egyetlen ötlete sem.

Az autó lelassított a sikátorunk mellett, és én még levegőt venni se mertem. Némán összekuporodtam, amilyen kicsire csak tudtam, hogy még véletlenül se lásson meg senki. A szagokat remélhetőleg eléggé elrejti a kukát irdatlan bűze. Nem is tudom mit rohasztottak itt, de elég büdös volt. Azt tudtam, hogy rossz a közbiztonság, de hogy még a köztisztaság is. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nem adnak itt semmire ezek a délvidékiek. Nem túl szívélyes társaság, de akkor megértettem volna valamelyest, ha legalább a tisztaság miatt nem engednek ide turistákat. Bár egyetlen turista sem olyan bolond, hogy itt töltse a vakációt.

Jasper szorosan átölelt, megszorított majd kicsit lazábbra engedett minket. Jól esett közelsége, éreztem, hogy ezzel nyugtatni akart. Biztosított róla, hogy velem van, együtt vagyunk. A terepjáró lefékezett, nyikorogva állt meg. Nem volt hangos, de nekem épp eléggé éles, ahhoz, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. A fekete ablakok ijesztően villogtak, és a füst csak még kísértetiesebbé tette a helyet. Megszorítottam Jazz kezét, próbáltam ezzel neki is, magamnak is erőt adni. Szükségem volt a magabiztosságra és a tudatra, hogy van esélyem. De sajnos ebben a helyzetben, mikor a kocsiban legalább négy vámpír ült és bárhova mentem, bárhol álltam meg, olyan érzésem volt, hogy figyelnek. Itt most, egy cseppet sem tudok nyugodt lenni, főleg nem magabiztos. Féltem. Ismételten féltem, s bár velem volt Jasper, mégsem tudtam teljesen megnyugodni. Bíztam benne, hogy majd kitalál valamit, mégsem lehettem teljesen biztos abban, hogy élve megúszom ezt a napot.

Hát ez lenne a hosszú szünet után. Remélem tetszett nektek, és most nagyon pörgök, el kell mesélnem, hogy nagyon boldog vagyok! :) Ezen a blogon 43 rendszeres olvi, a Pokol Mélyi Szerelem oldin 52 rendszeres olvi :D wohooo :D ezért érdemes írni, szóval mostantól jobban mennek a fejezetek. Több oldal, és gyakrabban. A lelkesedés és az olvasók száma nekem is sok erőt ad :)

Puszi: Wedó