Sunrise 16. fejezet

16. Küzdelem

Alice, szépen kérlek, szedd össze magadat. Ha ilyen vészjósló dumával etetem magamat, akkor biztosan baj lesz. Elveszítem a félelem miatt a tökéletességem. Nem kinézetre, mert azon mit sem változtat, de ha pontatlan vagyok, és sebezhető, akkor biztosan baj lesz. Ennyit sikerült már megtanulnom Jaspertől, mindig törekedj a pontosságra. Erős fegyver van a kezemben, és nem szeretném elveszíteni ostoba képzelgések miatt.

Huhh… - mély levegőt vettem, és lassan fújtam ki. Ez segített kissé lenyugtatni, de megállt bennem a szusz, mikor rájöttem, hogy túl hangos voltam. Halknak kell maradnom, csendesnek. Senki sem számít rám, és megölhetnek, csak azért, mert vámpír vagyok. Bár, ha ember lennék se puszi, se pá, biztosan megölnének. Hát, mit ne mondjak, nem túl jó kilátások, de ilyen az élet. Hiába nem ver a szívem, engem sem kímél a sors.

Két lehetőséget látok a jövőt illetően. Első variáció, itt éjszakázom, és meghúzódok csendesen valami szikla alatt, mellett, mögött. Viszont, ha megtalálnak, akkor körül belül nulla az esélyem arra, hogy megmenekülök. A legjobb esetben is ők vannak előnyben, hiszen ismerik a terepet, és látnak olyan dolgokat, amiken én a legnemesebb egyszerűséggel átsiklanék.

A második verzióban, elindulok, valami várost keresek, és ott könnyebben el tudnék bújni. Talán, de csak talán, ha szerencsével járok még szagot, vagy valami nyomot is találok, hogy merre ment Jazz.

De ez veszélyes vállalkozás lenne. Éjszaka sokkal aktívabbak erre a vámpírok, és egy harci övezetben vagyok. Sokkal megfontoltabbnak, okosabbnak kellene lennem. Lehet, hogy el sem érném a várost, már lekapcsolnának, és akkor vagy rögtön végeznek velem, vagy rabságba esem, és, akkor lehet engem is megmenteni. Szép kis mentőakció lenne.

Jaj, istenkém annyira őrült vagyok! A megoldást, már akkor tudtam, mikor még csak kezdett megfogalmazódni bennem a két lehetőség. Már akkor tudtam, hogy mit fogok cselekedni, a szívem mélyén tudtam. Egyik részről, mert Jasper mit tenne, és milyennek ismer. Másrészről, eléggé ismerem magamat ahhoz, hogy tudjam, úgysem tudnék itt ülni egy egész éjszakán keresztül a homokban, miközben ki tudja, mit csinálnak a férjemmel. Én nem lennék képes nyugton lenni, és várni, hogy kivilágosodjék. Nem, ez nem én vagyok. Ha nyugton ülnék, kezdeném elveszíteni az eszemet, kezdeném elveszíteni önmagamat.

Mikor ez tudatosult bennem, elindultam a sziklák közt, repített a szél, és szálltam. Volt egy erő, ami magához vonzott. Egy arc, Jasper arca, ami előttem lebegett, és terelt a cél felé. Alig surlódott a lában, szinte le se ért a homokba olyan gyorsan szaladtam. Volt motivációm, és ez sokat segített, enélkül elveszett lennék. De van célom, és van egy út a lábam alatt, ami eljuttat a célig. Van jövőm, és ez nagyon nagy hatalom. A tudás, hogy vár még rám valami azon a sziklán túl, az erő, amit érzek a karjaimban, lábaimban. Tele vagyok energiával, és szinte érzem, ahogy megfagyott vénáimat átjárja az erő. Tudom, merre van a múlt, jelen és a jövő. Ismerem az utat amerről jöttem, és látom magam előtt az életet, ami felé tartok. Ott lebeg előttem a cél, és csak meg kell találnom az oda vezető utat. Ismerem a járást, tudom, mit kell tennem. Érzem a tudást a zsigereimben, és mégis valahol félénk vagyok amiatt, hogy keveset tudok. Nem ismerem ezt a terepet. Nem igazodom ki rajta olyan könnyen, mint az, aki itt él. A hazai pálya előnye most nem nálam van. Lehet, hogy azzal se mentem volna sokra, mert meglepetések mindig történhetnek és történnek is. Sosem tudhatom előre megmondani, hogy mi fog történni. Illetve, ennyire előre nem. Persze, látom a jövőt, ez ténykérdés, de nem tökéletes ez sem. Hiszen, ha most úgy döntenék, hogy visszafordulok, az egész teljesen másképp alakulna. Talán uótól sem érném Jaspert, talán meg sem találnám. Talán nem érezném többet édes illatát, talán nem látnám többé vakító mosolyát. Nem hallanám lágy, szépen fuvolázó hangját, talán nem érezném a szeretetét többé. Talán nem. Talán.

Ez egy kételyekkel övezett világ, és a sors Nem mindig úgy alakítja a fonalát, ahogy mi szeretnénk. Én sok mindent szerettem volna az élettől, és mégsem kaphattam meg mindent. De ez így igazságos, nem kapok meg mindent, de nem is adok meg mindent. Nem tudok egyszerre mindenkit szeretni. Nem tudok egyszerre okos és buta lenni, szenvedélyes és visszahúzódó. Egyszerűen nem lehet. Nem lehet az ellentéteket ennyire kiélezni, és magamban társakká tenni őket. Abba belepusztulnék. Szó szerint. Az elején, mikor kis tétben játszom, talán sikerülne. Nyernék, és ez által a többiek is, a körülöttem élők. De örökké nem lehet kockáztatni, nem lehet az életedet feltenni a játék kedvéért. Bolond az, aki mindennek meg akar felelni. Ilyen nincs, és nem is lesz sohasem. Hiába tűnik a vámpír társadalom tökéletesnek, valójában tele vagyunk hibákkal. Azért tűnünk azoknak, mert az emberek azokat a hibákat keresik, amik rajtuk, bennük vannak. Mibennünk egészen máshol van a probléma, ezért észre sem veszik azt.

Fura gondolkodásuk van az embereknek, de megjegyzem, hogy a vámpíroknak is. A filozófia szerint biztosan vannak olyan vámpírok, akik tökéletesnek tartják az embereket. Tökéletes táplálék, ez biztos a részükről, hiszen ha megnézzük, tápláló, sok van belőle, könnyen becserkészhető. Szinte tökéletes. De nem nézzük meg, hogy mi van a csomagolás mögött. Ezek közül az emberek közül soknak van családja, de sokak belülről mennek tönkre. Rossz préda, mert ha egy csöpp emberség szorul a vámpírba, látja, hogy ezeknek az embereknek volt életük. Valamit elvettél, és ezzel fájdalmat okoztál másik öt embernek. Belülről kínozza őket a fájdalom, és ezt nem is veszed észre. Erős faj az ember. Mikor egy nő mosolyog, esetleg látsz egy kósza könnycseppet és letagadja. Furdal valami, ami egy lelkiismeret darabka, és nem is érted, hogy tud kiváltani belőled ilyesmit. Csak, hogy értsük, az az ember vagy boldog, valóban boldog. Vagy hatalmas fájdalmai vannak. De az ember képes erre. Akkor is mosolyogni, sőt még talán nevetni is tud, mikor legnagyobb a baj. Mikor a viharfelhők átcsapnak a fejed fölött, és a napot kegyetlenül eltakarja a vastag felhőréteg. Nem látod a megoldást, és nincs remény. Egy apró sugár, ami talán utat tudna mutatni, segítség, hogy merre menj tovább. De nincs semmi, csak az egybefüggő felhőtakaró. Ilyenkor mégis lehet mosolyogni, és egy szép nevetéssel elő lehet csalni a Napot. Ez a boldogság titka. A mosoly.

Lehet nekem is meg kellene fogadnom. Örökkön örökké csak mosolyogni. De az a baj, hogy ez nekem nem megy. Persze, tudok hazudni, ha kell szinte bármit meg tudnék tenni. Valahogy ez mégis más. Talán olyan misztikus egy vámpír részéről. Nem érted, nem tudsz kiigazodni rajta. Elmész mellette, ránézel, és azt mondod, hogy bolond. Azt mondod, az ő élete kevesebbet ér, mint a tied. Az ő fajtáját lehet irtani, lehet bántalmazni, mert ennek semmi se fáj. Bolondság! Épp ezért irigylésre méltó az emberi faj. Azért, mert tud regenerálódni, látja a múltat, jelent, jövőt, képes mérlegelni és dönteni. Magában tudja tartani a fájdalmát, ha kell, képes látni a múltat, ha kell. Tudja értékelni az elmúlt időket. Egy idő után a legrosszabb rémálmokban is meglátja a jót.

Bárcsak én is ilyen optimista tudnék lenni. Csak az az ici pici bökkenő, hogy én éppen most élem az életemet, és nem a múltra kell visszatekinteni. Most kell igazítanom az életemet, most kell okosnak lennem, és most kell helyes döntést hoznom. Most kell tudnom, mikor érik a pofon. Most kell tudnom, mikor kell közbelépni. Mikor kell irányt váltani, mikor kell sikítani. Mikor kell csöndbe maradni, és mikor kell szívből szeretni.

Nem lassítottam a tempómon, egyenletesen haladtam az előttem lebegő cél felé. Bár még nem láttam egyetlen város fényét sem, de mégis valahogy ott éreztem a levegőben a megváltás szagát. Volt ott valami más is, valami, ami erőt adott. Nem kábítottak el vagy hasonló, csak valami pozitív energia lengett körül. Kellett is most ez nekem. Kell az erő, a bátorítás. Valahogy végig kell vinnem ezt a mentőakciót, és ha törik, ha szakad, hazahozom Jaspert. Vagy ő is jön velem, vagy én se megyek. Lehet, hogy ez most önfeláldozásos, botorságnak hangzik, de tulajdonképpen nem érdekel. Nem vagyok hős szerelmes, és nem is akarok ezzel kitűnni sehonnan. Teszem, amit kell, teszem, amit tudok. Küzdök. Küzdök, amíg csak élek, és van erő a karjaimban. Nekem van valamim, ami egy közönséges katonának nincsen. Szívem. Én nem a hazáért, meg egy nyamvadt háborúért harcolok. Nekem az életem függ tőle, a jövőm, és a szerelmem. Nekem valamivel több motivációm van, mint nekik, és ez erőt adott.

Beképzeltnek tűnik, hogy én azt hiszem, erősebb vagyok náluk. Pedig nem. Nem gondolom azt, hogy győzni fogok. Én csak azt hangsúlyozom, hogy nem veszíthetek. A veszítek, mindent elveszítek. Nem csak egy csatát… Az egész életem eltűnik a semmibe. Kipukkad, akár egy szappanbuborék. És egyszerre dobban meg hat szív, egyszerre szakad meg hat lélek.

Hát ez lenne a 16. nincs benne túl sok párbeszéd, de remélem nem baj, hogy nem csináltam Alice-ből bolondot. :) A komikat szívesen várom, remélem mostmár tényleg rendesen működik a megjegyzés küldés. Puszi: Wedó