Sunrise 15.fejezet 2.része

15./2.

Kiléptem a homokra reménnyel teli szívvel, és néztem, ahogyan az autó elsöpör. Láttam az aszfalton a gumi nyomát, ahol lefékezett. Fekete csík a szürke, kopott úton. Nem emiatt néztem sokáig az utat. Volt még ott más is. Szintén sötét színű, de ez egy árnyék volt. Az én árnyékom. Karcsú volt, nagyon-nagyon hosszú lábakkal. Optikai csalódás csupán, hiszen nekem teljesen átlagos méretű lábaim voltak. Végülis Emmetthez képest igen pici vagyok, de Em az átlagnál magasabb. Olyan, mintha Emmett hosszúságú, és Rose vékony lábai lennének az enyém helyett. Furcsa érzés, először viccesnek tűnt, de jobban belegondolva nagyon nem az. Ez azt jelenti, hogy szépen lassan kezdem elveszíteni önmagamat. Emmett is formál, ha lehet a humorát ilyen tényezőnek nevezni. Rosalie is formál a gyűlöletével, Esme a kedvességével, Carlisle a higgadtságával. Edward a folytonos idegtépő önsajnálatával, és Jasper a határtalan szeretetével, ami szerencsére felém irányul.

Nagyon örülök, hogy ilyen tökéletes családom van, de nem szeretném, ha nagyban befolyásolnának. Mondjuk ez Jasper mellett elég nehéz, de akkor is. Nem akarom elveszíteni a fejem, semmilyen értelemben. A stílus, a gondolkodásmód, az alak, ez mind én vagyok. És nem akarok átváltozni semmivé.

Persze ezek felesleges szavak, mert minden helyzet formál minket. Megoldó képességemet, türelmemet, mindent. Néha kell a változás, hiszen az viszi előre a világot, és adni kell az újnak egy esélyt. Ha nem adok, akkor én leszek kevesebb.

Az árnyékom széle vibrált, és nem homályos volt. Hullámzott, akár a tenger. Felemeltem kézfejemet, és a sötét alak velem együtt emelte jobbját. Csillogtam. Apró gyémántok, tiszta csillámpor, melyet az angyalok szórtak rám. Tudtam, hogy ha valaki most meglát, akkor vége a rejtőzködésnek. Szidtam érte az angyalokat, hogy ilyesmit tukmáltak ránk. Nem lehetek, ott ahol akarok, akkor, amikor akarok. Megbéklyóz a napsütés, a vidám napsugár, ami a boldog tavaszt hozza. Bár annak sem örülnék, ha porcukrot szórtak volna ránk. Ugyanakkor szeretem a csillogást. A lényem mélyén mindig más akartam lenni. Egy kicsit kitűnni, és nem az átlagos kategóriába tartozni. Végülis sikerült, ha úgy vesszük. Nem átlagos az, aki látja a jövőt, és ezért sárgaházba dugják. Valami szerintem még maradt ebből.

Elindultam a vörösbarna homokban, néztem, ahogy az árnyékom velem együtt szeli a métereket. A bokrok összemosódtak, s a vörös tájban halványzöld foltokká váltak. Elég sivár környezet volt, de nem jutott idő arra, hogy minden négyzetcentiméterét felkutassam. Nem is vágytam a prérin bolyongani, míg valaki esetleg arra vetődik. Hajtott a vágy, s egyre magasabb, és magasabb tempóra váltottam. Szinte tudatlanul szeltem a kilométereket, néztem, ahogyan az árnyékom suhog mellettem.

Jasperen kattogott az agyam egyik eldugott fele. Egy még apróbb pedig Emmetten, és Rosalia-n. Ott járt a gondolataim közt, ahogy Rose ott fekszik a közös ágyukon, fehér, mint a frissen meszelt fal, élettelen vonásaira ráfagyott a gyűlölet. Nem irigylem Emmettet az biztos. Ugyanakkor sajnálom szegényt. Egy ilyen nehéz, és kétségbeejtő helyzetben hagytam cserben. Nem mehettem, nem tudtam segíteni rajtuk. Választanom kellett valaki, és valakik között. Önző voltam, tudom jól, de nem tehettem mást. Jasper elsőbbséget élvez nálam. Gondolom Emmettel is ez a helyzet. Ha rajtam, vagy Rosalie-n kellene segíteni, Rose-t választaná. Szerintem ez így is van rendjén, szinte természetes. De akkor, miért rág még a bűntudat?

Jasper, Jasper, Jasper… Ó, Jasper, merre jársz most? Mit gondolsz most?

Bárcsak tudnám ezekre a válaszokat. Hiába vagyok médium, mégsem tudhatok mindent. Nem sikerülhet egy csapásra mindent megoldani, segíteni mindenkin. Ahhoz klónoznom kellene magamat. Két Alice… Vicces lenne.

Bár most nem igazán megy a nevetés.

Ajh… Úgy hiányzik Jasper. A védelmezően körém fonódó karjai, melyben örökké béke, és boldogság rejlik. Hűvös, édes lehelete, ahogy a bőrömet cirógatja. Annyira változatos tud lenni a lehelete. Olykor felhevít, és bizsereg a bőröm a nyomán. Néha lágyan simogat, akár a napsugár, cirógatja a bőrömet. Annyira más, és mégis ugyanaz. Nyolcvan éve ismerem már, és mégis mindig fel tud hozakodni valami teljesen újjal.

Annyira hiányzik.

Az éj leple ez alatt csendben terült a tájra, óvatosan betakarva vele a kis állatokat, és az egész természetet. Így félelmetesebb volt. Sötétebb, vadabb, kísértetiesebb. Bár, szerintem minden állat tőlem fél a legjobban. Mégis, ott lapul bennem az ösztönös félelem. Mindig akad egy erősebb.

Jut eszembe! Hát van nekem mitől félnem! Nem is kevés valamitől!

Vannak vámpírok erre, elég szép számban. A háború nem ért véget, habár a Volturi már szétcsapott köztük párszor. Most rafináltabbak, okosabbak. Veszélyesebbek. Ez így nagyon nem lesz jó. El kellene rejtőznöm, vagy valami hasonló. De, hova bújhatnék itt a pusztában?

Majd beásom magam a homokba. Az nagyon hatásos lesz.

Hova bújhatnék? Hova menekülhetnék?

Idegesen fékeztem le, és eszeveszettül kerestem a megoldást. Megfordultam a tengelyem körül, hátha rejt valamit az éjszaka előlem. Kerestem a menedéket, és az ellenséget is.

„Jesszusom.” Lassan kezdett a tudatomba szivárogni helyzetem veszélyessége. Egyedül vagyok, a pusztában, egy csapat semmivel körülvéve. Nincs hova bújnom, nincs kihez szaladnom, nincs kire várnom.

Nincs segítségem, és Jasper nem fog előugrani nevetve a szikla mögül.

Arra vágynék a legjobban. Végre ölelő, biztonságos karjaiban lenni. Látni szőke tincseit, aranybarna szemeit. Érezni édes illatát, a finom ruháját. Tűzben szeretnék égni újra, ahogy ajkaink egymásra találnak. Minden kérdésemre válaszolna egy csókkal, egy érintéssel, egy szóval.

De Jasper nincs most velem, nincs kitől segítséget várnom az éjszaka közepén, a prérin. Körülöttem pedig vészjósló csend, és még kitudja mi a sziklák alatt.

Komit kérek, amíg be nem vezetek itt is egy határt nyomorúságomban :(

Puszi: Wedó