Sunrise 10. fejezet

10. Jasper Levele

/Jasper szemszöge/

Itt az erdő… Milyen békés, nyugodt. Nem úgy, mint az élet. Az vad és gyors. A gyűlölet erős, és a világ kegyetlen. De kitartunk. Eddig. A helyzetet kilátástalannak ítélem. És ki mindennek az okozója? Naná, hogy én. Több évtizede próbálkozom a „vega” életmóddal, de az agyam rosszul van programozva. Egy lelketlen gyilkos vagyok. Sajnos nincs jobb szó rá. Vagyunk, akik vagyunk. Alice egy szent, és én nem érdemlem meg. Túl jó hozzám. Tönkretettem az életét, de ő nem panaszkodott. Ez vagyok én… Fájdalmat okozok a szeretteimnek. És ezt ki tudná jobban nálam? Én éreztem mindenkiben a törést. Tönkretettem mindenkit! Mindenki, aki számított nekem, miattam szenved. Emlékszem, amikor elköszöntünk Bellától, milyen hatalmas lyuk keletkezett a szívében. Kettészakították, miattam. Annyi fájdalom érte, hogy egy átlagember már rég belehalt volna. Amikor lassan összerakódtak a puzzle darabkái a fejében, egy szörnyű képet visszaadva. Nincs az az Isten, aki ettől megmentette volna. És az benne a pláne, hogy nincs kiút. Ha Edward belerúgott volna az egy halovány tűszúrás, ahhoz képes, amit lélekben tett vele. Összeroncsolta, megtépázta. És nincs kiút! Tovább KELL élni. Nincs olyan, hogy szünetet kérsz. Amit, lélekben lehet művelni egy emberrel az valami gyalázatos. A szavak olyan erővel rendelkeznek, amilyen ereje egy vámpírnak sincsen. A halál egyszerű, könnyű. Az élet nehezebb. Az a teher, amit Bellának magában KELL hordoznia, az egy olyan súly, amitől nincs menekvés. Az ítélet jogerős, nincs fellebbezés. Ha összeroppan, akkor is vinnie kell. Nincs feloldozás, nincs, aki leemelné róla. Ez a törés a szívében örökké ott marad. Egy beforraszthatatlan heg.
Az emlékezet erős fegyver. És a gondolatok alattomosak. A szavak pedig… Ó, a szavak. Szavakkal egy lelket annyira meg lehet alázni, meg lehet szinte ölni. De a halál is jobb a lelki terrornál. Erős fegyver a beszéd, és a lélek gyönge. Eleresztheted a füled mellett, de emlékezni fogsz rá. Tudod, hogy csipkelődnek, tudod, hogy gondolatban a pokol mélyére kívánnak. És ez fájdalmas.
Sok mindent megéltem már. Hadakoztam a halállal. És legyűrtem. De láttam, ahogy vámpírok ezrei pusztulnak el egymás kezei által. Egy könnyű utat választottak. Akinek nincs mitől félni, nincs mit kezdenie az életével, az megy harcolni. Maria pont az ilyen fickókat gyűjtötte. Akiknek nincs mit várnia a jövőtől. Rám mindegyik igaz. Szégyenletes a múltam, a jelenem összeroncsolódott, nincs jövőm. Nincs kiút ebből a csúf rémálomból.
Mi értelme annyit küzdeni a semmiért?
Megmondom én, semmi! Nincs értelme. Fölösleges.
Drága, Alice! Annyit ártottam neked, hogy már meg sem tudom számolni. Emlékszem minden együtt töltött pillanatunkra, de nem merem összeszámolni a baleseteket. Amikor miattam valami rossz dolog történt. Drága, Alice! Életem értelme! Miért? Mond meg nekem, miért? Miért én? Hogy voltál képes beleszeretni a világ legförtelmesebb vámpírjába?
Miért? Miért, mondtad, hogy szeretsz? Miért mondtál nekem igent?
Csak nézz végig rajtam!
Kinyújtottam karjaimat, felhajtottam a bélelt pulóver ujját. A látvány taszító volt. A karomon ezer, meg ezer félhold alakú seb éktelenkedett. Az emlékek ostromolni kezdtek. Ezt a heget akkor szereztem, amikor Colima várost próbálta bevenni Maria. Éjszaka volt, csönd mindenfele. A szél sem fújt, nyugodt, meleg éjszakának tűnt. Persze csak az embereknek. A vámpírok már szervezkedtek, készültek a csatára. Mi egy stratégiai megbeszélést tartottunk. Nem térkép felett görnyedve, mint a XVI. századi hajósok. Egy Adam nevű, külsőre huszonéves vámpírnak megvolt az a különleges képessége, hogy ki tudta vetíteni a fejében az Amerika térképet, és tudott rajta jelölni dolgokat. Ezt a térképet mindenki fejébe kivetítette, és így mindenki látta, értette a haditervet. E szerint a terv szerint, végeztük a hadjáratot. Én az Alfa hadtest vezére voltam. Északnak kellett vezetnem a csapatomat, egyenesen az ellenséges seregnek. Addig kellett harcolnunk, míg a többiek körbekerítették és ostromolni nem kezdték a várost. Egyre szorosabbra és szorosabbra voltuk a gyűrűt, míg az ellenség próbált kitörni. Végül megadták magukat. Az egyik fiatal vámpír azonban teljesen bepánikolt. Elvesztette az eszét, és megpróbált áttörni rajtam. Én vasfalként álltam az útjába, de az őrület annyira túlnőtt rajta, hogy belém mart. Erre megfogtam, és eltörtem a nyakát. Két újszülött megfogta és széttépte őt.
Ezt Oaxaca mellett szereztem, Veracruz, Tepic, Saltillo, Fresnillo, Merida, Tierra Blanca, Orizaba, Crucecita, Escuntla. És még rengeteg városnév szerepelhet a listámon. A rengeteg sérülés, mind a múltamat idézi. Aki rám néz, mit lát? Egy szerencsétlen, megviselt katona. Ezer, meg ezer csatát vívott már, mégis itt áll. A háború szimbóluma is lehetnék.
Cöhh! Undorodva húztam el a számat. Ez lennék én. De van valami abban, amit a külső jelek mutatnak… Én oda tartozom. A háborús övezetbe. Ott éltem életem javát, ott tudok érvényesülni. Én megpróbáltam! Megpróbáltam civilizáltan viselkedni, megpróbáltam visszatartani ösztöneimet. Megpróbáltam szeretni. És kudarcot vallottam. A katona legnagyobb sérelme a kudarc. Nem sikerült normálisan viselkednem az emberek között. Nem tudtam visszatartani az ösztöneimet. Nem ment az a mérhetetlen szerelem közvetítése, amit Alice iránt érzek. Tönkretettem őt.
Nem tudtam visszatartani a valómat, a lényemet.
Nincs értelme tovább rontanom a levegőt. Inkább visszamegyek, oda ahová való vagyok. A pokol legmélyebb bugyrába, hogy a tűz felemésszen. Oda, ahol léteznem kellene. Megismertem már az élet mindkét oldalát. A család fogalmát, és a poklot is. Az ördög visszahúz az utóbbihoz. Nem érdemlem meg azt a szoros közösséget, amit a szeretet tart össze. Túl sok életet tettem már tönkre, ahhoz, hogy boldog életem legyen. Nincs más választásom.
El kell mennem, be kell váltanom a végzetem. A harcmezőn születtem, ott is halok meg.
Visszafutottam a házhoz, gyorsan firkantottam egy üzenetet Alice-nek. Elraktam egy köteg pénzt, és nekivágtam a végtelennek.
Sietnem kell, mert Alice-nek mostanában lehetnek víziói az eltűnésemről, és reményeim szerint a halálomról.
Száguldottam, át a városon, az államokon.


/Alice szemszöge/
A repülőtéren szokásos kavarodás volt. Átverekedtük magunkat a tömegen, hogy a pulthoz jussunk. Felismertem a hangját, ugyanaz a férfi, akivel telefonon beszéltem.
– Hello! Önnel beszéltem telefonon, szeretném elkérni a jegyeinket. – mondtam magabiztosan. Bár, csak kívülről tűntem magabiztosnak. Eljátszom, hogy magabiztos vagyok. De belül… A lelkem mélyén az összeroppanás szélén táncolok. Viszont eljátszani könnyű. Eljátszom, hogy magabiztos vagyok. Eljátszom, hogy ember vagyok. Eljátszom, hogy nem éppen egy öngyilkos merényletet próbálok megállítani.
– Ööö, parancsoljon. – mondta a férfi zavarban. Átnyújtottam a borítékot, amiben egy kisebb vagyon volt, a vészhelyzeti repülőjegyek ára miatt. Persze ennél jóval rosszabbra számítottam, de lehet, hogy a visszaút kicsit macerásabb lesz. Arra is félretettem egy ennél jóval nagyobb összeget.
Átvettem a jegyeket a megszeppent pultostól.
– Köszönöm. – mosolyogtam a férfira, majd Esmével megindultunk a kapuhoz. Átestünk a motozáson, csomagátvizsgáláson. Még volt egy és egynegyed óránk a gép indulásáig. Én addig mit kezdek magammal? Nem akarok összetörni, de az nem lesz jó, ha túlságosan elszabadulnak a gondolataim.
– És most várunk. – motyogta Anya, és egy nagyot sóhajtott. Bólintottam és elindultunk a széksorok felé. Lezuttyantam egy üres székbe, és én is mélyet sóhajtottam.
Elraktam a jegyeket a táskámba, hogy ne szorongassam, és hogy csináljak valamit. Miután elpakoltam, végigfuttattam a szemem a repülőtéren. Halvány sárgára színezett falak, étkezdék, ajándékboltok, szuvenír boltok, dohányáru, újságos, pékség, elektronikai cikkeket árusító bolt. Mosdók, és egy hosszú üvegfal. Az üvegkalitka másik oldalán a repülőgépek szállnak, fel-le. És, ahol megszakítják a falat, ott kapuk vannak. 1-es, 2-es, 3-as, 4-es, 5-ös kapu. Fejünk fölött egy neonhirdető tábla jelezte a gépek érkezését, és indulását. A mi járatunk pontosan érkezik, körülbelül húsz perc múlva és a felszállást ötven perc múlva kezdhetjük meg. Ötven perc! Mit csinálok én addig? Igazából nem kellene kiakadnom ennyi időn. Ha valakinek megadatik az öröklét, akkor ötven perc igazán elenyésző idő. Jelen esetben engem aggaszt ez az idő. Ennyi időveszteség elég sok. Jasper gyorsan kívánja véghezvinni tervét, nem fog lacafacázni. Én pedig kicsúszom az időből. Telnek az értékes percek. Tikk-takk. Kezdek besokallni. De nem nézek az órára, mert így is alig tudom magam a széken tartani. Az idegeimet pedig pici manók rágják, folyamatosan.
Odakukkantottam anyámra, ő, hogy viseli? Esme behunyta szemét, kezei a combján pihentek. Háta és lábai tökéletes derékszöget zártak be, mint aki karót nyelt. Egyenletesen lélegzett, beszív…kifúj…beszív…kifúj. Láthatóan ő sokkal jobban viseli az idegőrlő várakozást. Kíváncsi lennék, mi jár a fejében? Habár, ha jobban belegondolok, inkább mégse.
Idegesen doboltam a lábammal, mikor érkezik már meg? Jaj, istenkém még csak 16: 33 van.
Egy hideg kezet éreztem a combomon. Esme volt az, egy bocsánatkérő mosolyt küldtem felé, és megpróbáltam abbahagyni az idegesítő zajkeltést. Ez annyira emberi. Az emberek szoktak izegni-mozogni, mintha egy zacskó kukac lenne a gatyájukban. Így próbálják levezetni a feszültséget. Emlékszem, amikor Bellával Phoenixbe kényszerültünk James miatt, akkor ő is fel-alá járkált, mindent milliméterről, milliméterre végignézett, kielemzett. Akkor Jazz segített lenyugodni neki, nehogy a pánik eluralkodjon rajta.
Nekem ki segít? Senki, magamnak kell megoldanom ezt a problémát. Mély lélegzeteket kell vennem. Beszív…….kifúj……..beszív……..kifúj…….beszív……….kifúj……
Csak a légzésre koncentráltam. Kizártam a reptér, nyüzsgő hangjait, az óra idegesítő tikk-takkolását. A repülők ütemes fel-, és leszállását, a telefonok süvítő csengését. De a fejemben lévő óra egyre erőteljesebben zakatolt. Tikk-takk, tikk-takk….
Nem bíírom!!!
Felpattantam a helyemről, és elindultam az üvegfal irányába. Esme, és mások tekintetét éreztem a hátamon. Le kell nyugtatnom magam!
Kinéztem az ablakon, az eget felhőtakaró borította, a hangulata szomorkás volt. Nem mintha nem lett volna így is elég gyalázatos hangulatom, még az időjárás is rátett egy lapáttal. Bár, azt meg kell hagyni, lehet, hogy többet idegeskednék, még a napsütés miatt is.
Egyszerűen mehetnékem volt. Menni, csinálni a dolgokat. Jobban szeretem, ha mozgásban lehetek, ha zajlik az élet. Igaz néha le kell állni, egy picit pihenni. De most annyira pörögnék.
A búgócsiga hajlamom csak nem akart elmúlni. És az idő kétségbeejtően lassan telt. Az idő… Emlékszem vettük irodalomból, az egyik suliban a Bergsoni időelméletet. Hogy az idő milyen érdekesen telik. Egy férfi beleharap a sütijébe, és szöget üt a fejében, milyen kellemes íze van, és valahonnan ismeri. Aztán beugrik neki. Kiskorában a nagynénjénél evett mindig ilyen sütit. Akkor az ott töltött órák végtelennek tűntek, most mégis egy másodperc alatt lepörögtek előtte az események. Ilyen az idő… Hiába rendszertelenül, hiába lassan, hiába röpül, telik. Ez az egyetlen, ami biztos támpont. Az idő múlik, az élet zajlik, körülbelül félóránként születik egy gyermek a világon. És ugyanilyen időközönként hal meg egy ember. A két véglet találkozik. A születés és a halál.
Te jó ég, miken gondolkodom? – kérdeztem, és pofon is vágtam magam képzeletben. Nem lehetek ilyen sanyarú hangulatban! Nekem fontos dolgom van, nem kell még gondolatban is stresszelni magam.
De vajon mi késztette Jaspert ilyen szörnyű lépésre? Ennyire rosszul érezte magát? Én lennék ennyire figyelmetlen? Nem veszem észre azt, ami az orrom előtt van? Ráadásul a férjemen, akit nyolcvan éve ismerek! Annyira emésztette magát, hogy az életet is eldobná magától. Ennyire sikerült az én csodás tervem… Önző voltam. Mindig boldognak akartam látni. Csak az a baj, hogy van egy íratlan nagy szabály. Az élet egyensúlyban tartja a boldogságot, és a problémákat. Nem élhetsz egyik nélkül sem. Mint a dombos vidékek. Minden emelkedő után jön egy lejtő. A boldogság után szomorúság. Vagy egy végtelenül nehéz úton jutsz el a végső boldogságig.
Ismét egy gép szállt el előttem. Karcsú, áramvonalas teste, lágyan szelte a levegőt.
Jasper üzenete a zsebemben, hirtelen ólomsúlyúvá nehezedett. Húzta lefelé az egész farmeromat. Persze csak képletesen, nem rendeztem sztriptíz jelenetet a reptéren. Úgy éreztem az levél kiégeti a farzsebemet. Egy lyuk tátong a helyén, és forróság égeti a fenekem. Nem bírtam tovább, képzeletem olyan élethű, hogy muszáj volt kiszednem a levelet a zsebemből.
Kihajtogattam a papírt, és elkezdtem olvasni férjem utolsónak szánt szavait.

„Drága Alice! Szeretlek! Az évek során rengeteg minden változott, de ez nem. Sajnos az én létezésem beárnyékolja ragyogó életedet. Kudarcot vallottam, és nem érdemlem meg az életet. Kaptam tőled egy esélyt. Egy esélyt az életre. Ezt az esélyt elhasználtam, nem kérek tőled másodikat, Inkább értsd meg, azt, hogy mennyire szeretlek. Angyal vezeti minden léptedet, életem szerelme. Míg az én életem mi vezeti? Az ördög jár minden lábnyomomban. Nem érdemellek meg, kérlek, lásd be! Az egyetlen szó, amit még mondhatok, hogy szeretlek! Őszintén szeretlek! Ahová most készülök, oda nem vezet kikövezett út. A halál útjára lépek kedvesem. Kérlek angyal lábaddal, ne merészkedj ilyen fertelmes lépésre. Nem szép, amit teszek, de nincs más választásom. A sátán megfertőzte életemet, nem létezhetsz, ilyen gonoszság mellett. Eme levél az utolsó hagyatékom, utolsó szavaim, hozzád. Ismételten kérlek, hogy ne kövess a túlvilágra! Maradj itt, és éld az életed! Két szó, ami kifejezi érzéseim és vágyaim: Vigyázz Magadra!
Szerettelek: hű férjed, Jasper Withlock”

Ó, drága Jasperem! Hogy képzelhetsz ilyesmit, édesem? Hiú ábránd, hogy nem megyek utánad, akár a túlvilágra is. De amíg ezen a világon létezem, addig küzdök!

Huhh, itt a 10-es! Remélem örömet szereztem Annának, és az olvasóimnak, akik hamarabb szomjaztak frissre, mint én azt beharangoztam.
Most volt egy kis szemszögváltás, remélem nem gáz. Kicsit értsük meg a többi szereplőt is. Ki, mit, miért tesz? Milyen gondolatok vezérlik, milyen az észjárása...
Várom a kommenteket, és nemsokára friss! ;)

Puszka: Wedó