Sunrise11.fejezet (1.rész)

11.Fejezet

II/I

A gépen nyugodt volt a hangulat. Legalábbis látszatra. Én a belsőm legmélyén forrtam, mint a vulkáni magma. Egyfelől ideges voltam Jasperre, amiért egyedül hagyna. Bár mégis szerettem, mert nem akart belerángatni. Bárgyú gondolat volt tőle, hogy nem megyek utána. Még ha megkért is. Szeretem Jaspert és nem akarom elveszíteni. Bella elvesztését túléltem, de a lelkem egyik fele Jaspernél van. És, ha akarja, sem tudja visszaszolgáltatni nekem. Örökkön örökké magával fog hordozni egy darabkát belőlem. Hiába próbál levakarni magáról, én tapadok, mint a pióca. Undorító, de egyben szükséges. Én nem élhetek Jasper nélkül. Elképzelni sem tudom az életem nélküle. Elveszett bolygóként keringtem a végtelen űrben, én beleőrültem volna a magányba, ha nincsenek a látomásaim. Igazából sosem gondoltam ilyesmire Edward közelében, de iszonyatosan fájt az első néhány nap, hét. Míg meg nem találtam a hőn áhított boldogságom, megnyugvásom Jazz mellett. A magány keserű patkányként rágta a belsőmet. Az élettelen szervekre éhezett, és addig nem is éltem míg Jaspert meg nem találtam. Olyan voltam, mint egy lyukas zokni. De Jasper tűt, cérnát ragadott, és befoltozta az élettelen ürességet a bensőmben. Most őt rágja ez a gonosz élősködő, és nekem kell letépnem róla a fertelmet.

Egy vízió szakította félbe a gondolatmenetem. Emlegetett szamár. Jasper játszotta a főszerepet a látomásban, megérkezett.

Ezt egy másik jövőkép szakította meg, de olyasvalakit láttam, akire idézőjelesen, álmomban sem gondoltam volna. Hát az álmokat inkább hagyjuk, na de ki is volt ő? Az én drága bátyám.

– Edward?! – sikkantottam erőtlenül, és a hangom vagy négy oktávval feljebb csúszott. Esme értetlenül pislogott rám, és egy huszonéves srác a másik oldalamon arrébb húzódott, és belesüllyedt az ülésébe.

Edward visszamegy Forksba? Juhííí! Végre, végre, végre! Ó, édes bátyuskám, hát végre benőtt a fejed lágya! Mégis van valamicske eszecske ott! Szuper! Imádlak Edward! „Visszamegyünk Forksba, visszamegyünk Forksba!” Dalolásztam magamban, és hálát adtam az égnek, hogy Edward nem húzza tovább ezt az önkéntes száműzetést!

Újabb víziót láttam, amiben a fent említett testvérem, beássa magát a hóba, Oroszországban. Hogy az a… - fojtottam el a trágár kifejezéseket. Benőtt a fejed lágya, mi? Persze, ez teljesen megőrült! Utállak, utállak! Még hogy, neked eszed lenne? Nem, drágaságom, te… Uhh, mindjárt felrobbanok! Mindenki itt szórakozik! Jasper meg akar halni, ez meg elássa magát. Pff! Mi lesz a következő? Emmett a következő száz évet Atlantiszban tölti, vagy mi? Rosalie meg bezárkózik egy próbafülkébe?

Ezek annyira…teljesen…megőrültek! Nem értem! Kikészülök miattuk!

Ujjaimat az orrnyergemre csíptettem, mert besokalltam.

És én még azt gondoltam, hogy az embereknek bárgyú természete van. Neeem, az emberek egy igen intelligens faj! Bámulatosan az! Nem úgy, mint egyes vámpírok, akiknek teljesen elborította az agyukat a szerelem.

Aludni akarok! Elmenekülni egy picit a világ elől, hogy újult erővel vethessem bele magam a problémákba. Nem kitérni akarok az élet elől, csak késleltetni. Egy kicsit elereszteni a fantáziám, és szárnyalni a képzelet teremtette világomban. Mernék nagyokat álmodni, olyanokat, amikre nincs mód a valóságban, de az álomban megtapasztalhatnám. Hihetnék a manókban, a csodákban, a világban. Szeretném a földet, az eget, és szállnék, mint a sólyom. A kedvenc állatom a sólyom. Annyira szabad. Ha tehetném, folyamatosan repülnék, át hegyen, völgyön, tó felett, ég alatt. Csak szállnék. Akkor ehetnék, amikor jól esik, akkor alhatnék, amikor jól esik. És álmodhatnék. Álmodhatnék, kukacokat, ha szeretném a hasam. Álmodhatnék más sólymokat, ha magányos lennék.

Bár, most inkább Edward döntéseire lennék kíváncsi. De, vajon higgyek-e a csodákban? Érdemes-e kézzel meg foghatatlan dolgokban hinni? De hát, a szerelem is ilyen!

Az előttem lévő ülés háttámláján lévő digitális órára pillantottam. 17:17. Vannak még csodák? ”Benne akarok lenni Edward fejében! Érezni akarom, amit ő, látni, amit ő. Érteni a logikáját, látni az emlékeit. Benne akarok lenni Edward fejében!”

Emberi hiedelmek szerint az óra is csodaerővel rendelkezik. Ha az órák és a percek száma egyezik, amikor kívánsz, és nem mondod el senkinek a kívánságod, az valóra fog válni. Kíváncsi lennék a vámpírokra is érvényes-e, bár ezt igazán kétlem. Nem vagyok egy babonás alkat, de hiszek a mindennapi csodákban. Nem fogok bedőlni, sem a mai jóslásoknak, sem pedig az ókoriaknak. Szerencsétlen rómaiak abból próbáltak jósolni, hogy a hadvezér lába elé szórtak egy marék eleséget, és a kiéheztetett csirkéket kiengedték oda. Ha felfalják, akkor szerencsével jár a hadvezér, ha nem akkor ne is kezdjen csatát, mert biztosan elbukja. Persze a csirkék sem őrültek meg, felfalták az élelmet. Hogy aztán a csatában milyen szerencséje volt a vezérnek az már egy másik dolog…

Ilyen gondolatok úszkáltak a fejemben, amikor mintha megfordult volna a világ. Szédültem, és kezdett hányingerem lenni. Még jó, hogy a vámpírok nem lehetnek rosszul, mert én biztosan kidobtam volna a taccsot. Érdekes érzésem volt. Pont, mint amikor a gyerekmesékben a főhős kitárja a karjait, és egy örvényszerű, fekete-fehér forgó elnyeli.

Ki találta ki? Most mindjárt lenyakazom! Már ha kijutok egyszer innen. Nincs kedvem, életem végéig forogni.

Aztán elmúlt. Csönd lett mindenütt. A repülőgép rotorjainak sem hallottam még a neszét sem. Klausztrofóbiás érzetem támadt. Pici lettem. Felültem, és egy vörös szőnyegen találtam magam. Hol vagyok?

Felálltam, és elindultam a szőnyegen. Egyenletesen haladtam előre, és azon gondolkodtam, hogy a jó francba kerültem ide amikor, beleütköztem valamibe. Hideg volt, kemény, és egyenes szóval tuti nem élőlény. Hátrébbléptem és egy kézzel faragott tölgyfaajtóval találtam szembe magamat.

Benyitottam, és egy hatalmas irodaszerű szobában találtam magam. Ultramodern hajszálvékony kivetítők sorakoztak minden négyzetcentiméteren. Nagyon ijesztő volt, mert mindegyik ugyanazt a képet mutatta. Bellát. A kérdés szinte sikoltott bennem, hol vagyok? És miféle hely ez? Hogyan került, és kinek a birtokába fotó Belláról? Aztán a képernyőkön új kép jelent meg, szintén Belláról. Egy réten üldögél, játékosan forgat egy hófehér kezet. Közelebb hajol hozzá, beszívja az illatát, aztán hunyorítgat, mintha megpróbálna belátni a bőr alá.

Kétségbeesetten hátráltam, miközben hevesen kapkodtam levegő után. Mellkasom gyorsan járt fel, és alá, hiába tudtam, hogy nincsen szükségem rá, mégis kétségbeesetten szívtam magamba az oxigént. Míg neki nem ütköztem a hűvös ajtónak. Nekinyomtam a hátam, és lehuppantam a szőnyegre. Arcomat a tenyerembe temettem.

Hogy, és kinek a kezébe kerültek ezek a felvételek? A kép, ami még mindig a tévéken volt látható, akkor történt, mikor Edward megmutatta neki a rétét. Mikor felfedte igazi énjét a napsütésben. A régi szép idők. Emlékszem, én otthonról figyeltem az eseményeket, mert majd kibújtam a bőrömből, annyira kíváncsi voltam. Aztán szépen sorban a többiek is körém gyűltek, és kérdezték, ki, mit, hogyan csinál? Mit mond? Próbáltam a legintimebb pillanatokat, titokban tartani, de könyörtelenül kifaggattak. Néztek rám nagy boci szemekkel, mint Rozi a moziban.

A lényeg sajnos nem változott. Hol vagyok és kinek a birtokába kerültek ezek a képet? Ráadásul, hogyan? Én nem láttam semmit, és Edward hallotta, érezte volna a jelenlétét egy esetleges paparazzinak. De ki kémkedne pont őutánuk? Senkinek nem mondták, hogy együtt lesznek! Ed ki is volt akadva emiatt, de kérlek! Egy ember sem tudott róluk.

Ekkor azonban fémes csikorgás zaja törte meg, az eddigi békés csendet.

...

Hát, itt lenne. Ez csak az első fele, de így is word 2 és fél oldi szal, gondoltam megörvendeztetlek vele titeket. (már akit...)
Nem fogom sokáig őrölni az idegeket, hamarosan friss!
Hogy pontosan mikor azt még nem tudom, de majd kiírom a főblogon. :)
Nem tudom pontosan, miért ilyen hamar raktam fel, húzhattam volna még egy picit. (*sátáni kacaj*)
Biztos nem a komik miatt, mert nem nőtt a kitekintés óta a komik száma, hiába kértem, nem kaptam több megjegyzést. :(
Ennek nem örülök, de ez van.
Még mindig várom a komikat! Kérlek, ha elolvastad írj pár sort. Ha csak hárman írnak akkor, azt úgy könyvelem el, hogy hárman olvasták el. Ez pedig további kérdéseket, és megfontolandó dolgokat vet fel. (Érdemes-e tovább írni, stb.)
Nem szeretnék, ilyen gondolatokkal foglalkozni, szóval kérlek benneteket, hogy írjatok megjegyzést!

Köszönöm!
Wedó

Ui.: a kép saját manip, most egy öt perce dobtam össze remélem tetszik, erről is várom a véleményeket. Csináljak-e egyel talán ilyen kis manipokat a fejezetekhez?

Sunrise 10. fejezet

10. Jasper Levele

/Jasper szemszöge/

Itt az erdő… Milyen békés, nyugodt. Nem úgy, mint az élet. Az vad és gyors. A gyűlölet erős, és a világ kegyetlen. De kitartunk. Eddig. A helyzetet kilátástalannak ítélem. És ki mindennek az okozója? Naná, hogy én. Több évtizede próbálkozom a „vega” életmóddal, de az agyam rosszul van programozva. Egy lelketlen gyilkos vagyok. Sajnos nincs jobb szó rá. Vagyunk, akik vagyunk. Alice egy szent, és én nem érdemlem meg. Túl jó hozzám. Tönkretettem az életét, de ő nem panaszkodott. Ez vagyok én… Fájdalmat okozok a szeretteimnek. És ezt ki tudná jobban nálam? Én éreztem mindenkiben a törést. Tönkretettem mindenkit! Mindenki, aki számított nekem, miattam szenved. Emlékszem, amikor elköszöntünk Bellától, milyen hatalmas lyuk keletkezett a szívében. Kettészakították, miattam. Annyi fájdalom érte, hogy egy átlagember már rég belehalt volna. Amikor lassan összerakódtak a puzzle darabkái a fejében, egy szörnyű képet visszaadva. Nincs az az Isten, aki ettől megmentette volna. És az benne a pláne, hogy nincs kiút. Ha Edward belerúgott volna az egy halovány tűszúrás, ahhoz képes, amit lélekben tett vele. Összeroncsolta, megtépázta. És nincs kiút! Tovább KELL élni. Nincs olyan, hogy szünetet kérsz. Amit, lélekben lehet művelni egy emberrel az valami gyalázatos. A szavak olyan erővel rendelkeznek, amilyen ereje egy vámpírnak sincsen. A halál egyszerű, könnyű. Az élet nehezebb. Az a teher, amit Bellának magában KELL hordoznia, az egy olyan súly, amitől nincs menekvés. Az ítélet jogerős, nincs fellebbezés. Ha összeroppan, akkor is vinnie kell. Nincs feloldozás, nincs, aki leemelné róla. Ez a törés a szívében örökké ott marad. Egy beforraszthatatlan heg.
Az emlékezet erős fegyver. És a gondolatok alattomosak. A szavak pedig… Ó, a szavak. Szavakkal egy lelket annyira meg lehet alázni, meg lehet szinte ölni. De a halál is jobb a lelki terrornál. Erős fegyver a beszéd, és a lélek gyönge. Eleresztheted a füled mellett, de emlékezni fogsz rá. Tudod, hogy csipkelődnek, tudod, hogy gondolatban a pokol mélyére kívánnak. És ez fájdalmas.
Sok mindent megéltem már. Hadakoztam a halállal. És legyűrtem. De láttam, ahogy vámpírok ezrei pusztulnak el egymás kezei által. Egy könnyű utat választottak. Akinek nincs mitől félni, nincs mit kezdenie az életével, az megy harcolni. Maria pont az ilyen fickókat gyűjtötte. Akiknek nincs mit várnia a jövőtől. Rám mindegyik igaz. Szégyenletes a múltam, a jelenem összeroncsolódott, nincs jövőm. Nincs kiút ebből a csúf rémálomból.
Mi értelme annyit küzdeni a semmiért?
Megmondom én, semmi! Nincs értelme. Fölösleges.
Drága, Alice! Annyit ártottam neked, hogy már meg sem tudom számolni. Emlékszem minden együtt töltött pillanatunkra, de nem merem összeszámolni a baleseteket. Amikor miattam valami rossz dolog történt. Drága, Alice! Életem értelme! Miért? Mond meg nekem, miért? Miért én? Hogy voltál képes beleszeretni a világ legförtelmesebb vámpírjába?
Miért? Miért, mondtad, hogy szeretsz? Miért mondtál nekem igent?
Csak nézz végig rajtam!
Kinyújtottam karjaimat, felhajtottam a bélelt pulóver ujját. A látvány taszító volt. A karomon ezer, meg ezer félhold alakú seb éktelenkedett. Az emlékek ostromolni kezdtek. Ezt a heget akkor szereztem, amikor Colima várost próbálta bevenni Maria. Éjszaka volt, csönd mindenfele. A szél sem fújt, nyugodt, meleg éjszakának tűnt. Persze csak az embereknek. A vámpírok már szervezkedtek, készültek a csatára. Mi egy stratégiai megbeszélést tartottunk. Nem térkép felett görnyedve, mint a XVI. századi hajósok. Egy Adam nevű, külsőre huszonéves vámpírnak megvolt az a különleges képessége, hogy ki tudta vetíteni a fejében az Amerika térképet, és tudott rajta jelölni dolgokat. Ezt a térképet mindenki fejébe kivetítette, és így mindenki látta, értette a haditervet. E szerint a terv szerint, végeztük a hadjáratot. Én az Alfa hadtest vezére voltam. Északnak kellett vezetnem a csapatomat, egyenesen az ellenséges seregnek. Addig kellett harcolnunk, míg a többiek körbekerítették és ostromolni nem kezdték a várost. Egyre szorosabbra és szorosabbra voltuk a gyűrűt, míg az ellenség próbált kitörni. Végül megadták magukat. Az egyik fiatal vámpír azonban teljesen bepánikolt. Elvesztette az eszét, és megpróbált áttörni rajtam. Én vasfalként álltam az útjába, de az őrület annyira túlnőtt rajta, hogy belém mart. Erre megfogtam, és eltörtem a nyakát. Két újszülött megfogta és széttépte őt.
Ezt Oaxaca mellett szereztem, Veracruz, Tepic, Saltillo, Fresnillo, Merida, Tierra Blanca, Orizaba, Crucecita, Escuntla. És még rengeteg városnév szerepelhet a listámon. A rengeteg sérülés, mind a múltamat idézi. Aki rám néz, mit lát? Egy szerencsétlen, megviselt katona. Ezer, meg ezer csatát vívott már, mégis itt áll. A háború szimbóluma is lehetnék.
Cöhh! Undorodva húztam el a számat. Ez lennék én. De van valami abban, amit a külső jelek mutatnak… Én oda tartozom. A háborús övezetbe. Ott éltem életem javát, ott tudok érvényesülni. Én megpróbáltam! Megpróbáltam civilizáltan viselkedni, megpróbáltam visszatartani ösztöneimet. Megpróbáltam szeretni. És kudarcot vallottam. A katona legnagyobb sérelme a kudarc. Nem sikerült normálisan viselkednem az emberek között. Nem tudtam visszatartani az ösztöneimet. Nem ment az a mérhetetlen szerelem közvetítése, amit Alice iránt érzek. Tönkretettem őt.
Nem tudtam visszatartani a valómat, a lényemet.
Nincs értelme tovább rontanom a levegőt. Inkább visszamegyek, oda ahová való vagyok. A pokol legmélyebb bugyrába, hogy a tűz felemésszen. Oda, ahol léteznem kellene. Megismertem már az élet mindkét oldalát. A család fogalmát, és a poklot is. Az ördög visszahúz az utóbbihoz. Nem érdemlem meg azt a szoros közösséget, amit a szeretet tart össze. Túl sok életet tettem már tönkre, ahhoz, hogy boldog életem legyen. Nincs más választásom.
El kell mennem, be kell váltanom a végzetem. A harcmezőn születtem, ott is halok meg.
Visszafutottam a házhoz, gyorsan firkantottam egy üzenetet Alice-nek. Elraktam egy köteg pénzt, és nekivágtam a végtelennek.
Sietnem kell, mert Alice-nek mostanában lehetnek víziói az eltűnésemről, és reményeim szerint a halálomról.
Száguldottam, át a városon, az államokon.


/Alice szemszöge/
A repülőtéren szokásos kavarodás volt. Átverekedtük magunkat a tömegen, hogy a pulthoz jussunk. Felismertem a hangját, ugyanaz a férfi, akivel telefonon beszéltem.
– Hello! Önnel beszéltem telefonon, szeretném elkérni a jegyeinket. – mondtam magabiztosan. Bár, csak kívülről tűntem magabiztosnak. Eljátszom, hogy magabiztos vagyok. De belül… A lelkem mélyén az összeroppanás szélén táncolok. Viszont eljátszani könnyű. Eljátszom, hogy magabiztos vagyok. Eljátszom, hogy ember vagyok. Eljátszom, hogy nem éppen egy öngyilkos merényletet próbálok megállítani.
– Ööö, parancsoljon. – mondta a férfi zavarban. Átnyújtottam a borítékot, amiben egy kisebb vagyon volt, a vészhelyzeti repülőjegyek ára miatt. Persze ennél jóval rosszabbra számítottam, de lehet, hogy a visszaút kicsit macerásabb lesz. Arra is félretettem egy ennél jóval nagyobb összeget.
Átvettem a jegyeket a megszeppent pultostól.
– Köszönöm. – mosolyogtam a férfira, majd Esmével megindultunk a kapuhoz. Átestünk a motozáson, csomagátvizsgáláson. Még volt egy és egynegyed óránk a gép indulásáig. Én addig mit kezdek magammal? Nem akarok összetörni, de az nem lesz jó, ha túlságosan elszabadulnak a gondolataim.
– És most várunk. – motyogta Anya, és egy nagyot sóhajtott. Bólintottam és elindultunk a széksorok felé. Lezuttyantam egy üres székbe, és én is mélyet sóhajtottam.
Elraktam a jegyeket a táskámba, hogy ne szorongassam, és hogy csináljak valamit. Miután elpakoltam, végigfuttattam a szemem a repülőtéren. Halvány sárgára színezett falak, étkezdék, ajándékboltok, szuvenír boltok, dohányáru, újságos, pékség, elektronikai cikkeket árusító bolt. Mosdók, és egy hosszú üvegfal. Az üvegkalitka másik oldalán a repülőgépek szállnak, fel-le. És, ahol megszakítják a falat, ott kapuk vannak. 1-es, 2-es, 3-as, 4-es, 5-ös kapu. Fejünk fölött egy neonhirdető tábla jelezte a gépek érkezését, és indulását. A mi járatunk pontosan érkezik, körülbelül húsz perc múlva és a felszállást ötven perc múlva kezdhetjük meg. Ötven perc! Mit csinálok én addig? Igazából nem kellene kiakadnom ennyi időn. Ha valakinek megadatik az öröklét, akkor ötven perc igazán elenyésző idő. Jelen esetben engem aggaszt ez az idő. Ennyi időveszteség elég sok. Jasper gyorsan kívánja véghezvinni tervét, nem fog lacafacázni. Én pedig kicsúszom az időből. Telnek az értékes percek. Tikk-takk. Kezdek besokallni. De nem nézek az órára, mert így is alig tudom magam a széken tartani. Az idegeimet pedig pici manók rágják, folyamatosan.
Odakukkantottam anyámra, ő, hogy viseli? Esme behunyta szemét, kezei a combján pihentek. Háta és lábai tökéletes derékszöget zártak be, mint aki karót nyelt. Egyenletesen lélegzett, beszív…kifúj…beszív…kifúj. Láthatóan ő sokkal jobban viseli az idegőrlő várakozást. Kíváncsi lennék, mi jár a fejében? Habár, ha jobban belegondolok, inkább mégse.
Idegesen doboltam a lábammal, mikor érkezik már meg? Jaj, istenkém még csak 16: 33 van.
Egy hideg kezet éreztem a combomon. Esme volt az, egy bocsánatkérő mosolyt küldtem felé, és megpróbáltam abbahagyni az idegesítő zajkeltést. Ez annyira emberi. Az emberek szoktak izegni-mozogni, mintha egy zacskó kukac lenne a gatyájukban. Így próbálják levezetni a feszültséget. Emlékszem, amikor Bellával Phoenixbe kényszerültünk James miatt, akkor ő is fel-alá járkált, mindent milliméterről, milliméterre végignézett, kielemzett. Akkor Jazz segített lenyugodni neki, nehogy a pánik eluralkodjon rajta.
Nekem ki segít? Senki, magamnak kell megoldanom ezt a problémát. Mély lélegzeteket kell vennem. Beszív…….kifúj……..beszív……..kifúj…….beszív……….kifúj……
Csak a légzésre koncentráltam. Kizártam a reptér, nyüzsgő hangjait, az óra idegesítő tikk-takkolását. A repülők ütemes fel-, és leszállását, a telefonok süvítő csengését. De a fejemben lévő óra egyre erőteljesebben zakatolt. Tikk-takk, tikk-takk….
Nem bíírom!!!
Felpattantam a helyemről, és elindultam az üvegfal irányába. Esme, és mások tekintetét éreztem a hátamon. Le kell nyugtatnom magam!
Kinéztem az ablakon, az eget felhőtakaró borította, a hangulata szomorkás volt. Nem mintha nem lett volna így is elég gyalázatos hangulatom, még az időjárás is rátett egy lapáttal. Bár, azt meg kell hagyni, lehet, hogy többet idegeskednék, még a napsütés miatt is.
Egyszerűen mehetnékem volt. Menni, csinálni a dolgokat. Jobban szeretem, ha mozgásban lehetek, ha zajlik az élet. Igaz néha le kell állni, egy picit pihenni. De most annyira pörögnék.
A búgócsiga hajlamom csak nem akart elmúlni. És az idő kétségbeejtően lassan telt. Az idő… Emlékszem vettük irodalomból, az egyik suliban a Bergsoni időelméletet. Hogy az idő milyen érdekesen telik. Egy férfi beleharap a sütijébe, és szöget üt a fejében, milyen kellemes íze van, és valahonnan ismeri. Aztán beugrik neki. Kiskorában a nagynénjénél evett mindig ilyen sütit. Akkor az ott töltött órák végtelennek tűntek, most mégis egy másodperc alatt lepörögtek előtte az események. Ilyen az idő… Hiába rendszertelenül, hiába lassan, hiába röpül, telik. Ez az egyetlen, ami biztos támpont. Az idő múlik, az élet zajlik, körülbelül félóránként születik egy gyermek a világon. És ugyanilyen időközönként hal meg egy ember. A két véglet találkozik. A születés és a halál.
Te jó ég, miken gondolkodom? – kérdeztem, és pofon is vágtam magam képzeletben. Nem lehetek ilyen sanyarú hangulatban! Nekem fontos dolgom van, nem kell még gondolatban is stresszelni magam.
De vajon mi késztette Jaspert ilyen szörnyű lépésre? Ennyire rosszul érezte magát? Én lennék ennyire figyelmetlen? Nem veszem észre azt, ami az orrom előtt van? Ráadásul a férjemen, akit nyolcvan éve ismerek! Annyira emésztette magát, hogy az életet is eldobná magától. Ennyire sikerült az én csodás tervem… Önző voltam. Mindig boldognak akartam látni. Csak az a baj, hogy van egy íratlan nagy szabály. Az élet egyensúlyban tartja a boldogságot, és a problémákat. Nem élhetsz egyik nélkül sem. Mint a dombos vidékek. Minden emelkedő után jön egy lejtő. A boldogság után szomorúság. Vagy egy végtelenül nehéz úton jutsz el a végső boldogságig.
Ismét egy gép szállt el előttem. Karcsú, áramvonalas teste, lágyan szelte a levegőt.
Jasper üzenete a zsebemben, hirtelen ólomsúlyúvá nehezedett. Húzta lefelé az egész farmeromat. Persze csak képletesen, nem rendeztem sztriptíz jelenetet a reptéren. Úgy éreztem az levél kiégeti a farzsebemet. Egy lyuk tátong a helyén, és forróság égeti a fenekem. Nem bírtam tovább, képzeletem olyan élethű, hogy muszáj volt kiszednem a levelet a zsebemből.
Kihajtogattam a papírt, és elkezdtem olvasni férjem utolsónak szánt szavait.

„Drága Alice! Szeretlek! Az évek során rengeteg minden változott, de ez nem. Sajnos az én létezésem beárnyékolja ragyogó életedet. Kudarcot vallottam, és nem érdemlem meg az életet. Kaptam tőled egy esélyt. Egy esélyt az életre. Ezt az esélyt elhasználtam, nem kérek tőled másodikat, Inkább értsd meg, azt, hogy mennyire szeretlek. Angyal vezeti minden léptedet, életem szerelme. Míg az én életem mi vezeti? Az ördög jár minden lábnyomomban. Nem érdemellek meg, kérlek, lásd be! Az egyetlen szó, amit még mondhatok, hogy szeretlek! Őszintén szeretlek! Ahová most készülök, oda nem vezet kikövezett út. A halál útjára lépek kedvesem. Kérlek angyal lábaddal, ne merészkedj ilyen fertelmes lépésre. Nem szép, amit teszek, de nincs más választásom. A sátán megfertőzte életemet, nem létezhetsz, ilyen gonoszság mellett. Eme levél az utolsó hagyatékom, utolsó szavaim, hozzád. Ismételten kérlek, hogy ne kövess a túlvilágra! Maradj itt, és éld az életed! Két szó, ami kifejezi érzéseim és vágyaim: Vigyázz Magadra!
Szerettelek: hű férjed, Jasper Withlock”

Ó, drága Jasperem! Hogy képzelhetsz ilyesmit, édesem? Hiú ábránd, hogy nem megyek utánad, akár a túlvilágra is. De amíg ezen a világon létezem, addig küzdök!

Huhh, itt a 10-es! Remélem örömet szereztem Annának, és az olvasóimnak, akik hamarabb szomjaztak frissre, mint én azt beharangoztam.
Most volt egy kis szemszögváltás, remélem nem gáz. Kicsit értsük meg a többi szereplőt is. Ki, mit, miért tesz? Milyen gondolatok vezérlik, milyen az észjárása...
Várom a kommenteket, és nemsokára friss! ;)

Puszka: Wedó

Sunrise 9. fejezet

Frissek kiírásai a Főblogon!

9.Új teendő

Sikerült, feladat kipipálva. Jasper mosolygott, és pár órára elfelejtett mindent. Egyfajta cukorkamámorban töltöttük az elmúlt…nem is tudom hány órát. Könnyű mámor, az élet apró-cseprő szépségei. Fura hely a mi világunk. Mi szép? Mi nem? Egy büdös csatorna, patkányokkal, és szennyvízzel nem túl hívogató. De ha egy városban körbenézel, találsz szépségeket. És nem kell semmi extra. Például egy árnyas fákkal teli utca, ahol az út közepén villamos jár. Az épületek a hetvenes-nyolcvanas években épültek, az akkori divat szerint. Semmi extra nincs rajta. Autó, fa, ház, út, villamos. Mégis az összkép egy hangulatos hellyé teszi az utcát. Békés, nyugodt hétköznapok. Az emberek keresik a csodákat, de ezek mellett a hétköznapi szépségek mellett, simán elmennek. Szépséget nemcsak a természet ad. Az ember is teremthet, és teremtett is. A művészeti remekek, az építészeti csodák…

- Min merengsz? – ezek szerint Jazz is észrevette gondolkodásomat.

- Igazából semmi különösön. Inkább mesélj! Milyenek az emberek a Cornell környékén? – tereltem.

- Hát, hogyan is fogalmazzam meg?... Emberek! Ez a legmegfelelőbb szó rá. Szinte az egész egyetem egy nagy rózsaszín felhőben van. Majdnem mindenki szerelmes. Ha látnád, hogy tudnak bambulni… Viccesek, amikor a tanár felszólítja őket és hopp „felébrednek”, de először azt sem tudják, hogy milyen órán vannak. Mondjuk, én néha nagyon elveszettnek érzem magam. Többek között miattad tudtam elviselni a Forks-i Gimit is, de most ez így olyan, mintha elküldtél volna remetének. A szomjúság nem vészes. Meg tudok küzdeni vele. De nagyon hiányzol! Apropó, neked mi a terved? Hol kezded a keresést? – kérdezte.

-A videofelvétel, nem tartalmaz semmi konkrétumot, de majd fürkészek a jövőben. Hátha meglátom magam a jó helyen aztán, már nem kell annyit kutakodni. Azt tudom, hogy időben a ’20-as években járunk, és hogy hol ébredtem fel vámpírként. Ez adhat egy kiindulási alapot. Talán találok valami nyomot. Hát, majd meglátjuk… - merengtem.

- Mikor akarod kezdeni a keresést?

- Nem tudom, te mikor mész vissza?

- Hétfőn, de addig van még pár óránk. Most, hogy pontos legyek november 21. szombat, 15:32 perc van. Mára tervezel még valamit? A holnapi nap csak a mienk. – duruzsolta a fülembe.

- Pillanat, körbenézek. – emeltem fel a mutatóujjam. A közeljövőre koncentráltam. Nézzük csak… mik Esme tervei? … Oh, privát szférába léptem. Esme éppen azt tervezgette mit fog felvenni este, mikor Carlisle és ő kettesben lesznek. Anyának nagyon jól áll a piros és ezt ki is fogja használni. Tűzpiros felső, pici bugyi. Privát, privát! Akkor nézzünk bele, Emék útjába. Hm… Mindjárt Isztambulba érnek, ott repülőre szállnak és visszajönnek hozzánk. Akkor Jazz sem lesz sokáig egyedül a Cornellben.

- Na, van valami infó? – türelmetlenkedett.

- Anya és apa kettesben töltik az estét, Rosalieék nemsoká hazajönnek. Neked van valami terved? – kérdeztem gyanakodva.

- Hát nem is tudom… - szabadkozott. – Nem, semmi felejtsd el! – visszakozott gyorsan.

- Jasper, kérlek, mond el! – kérleltem.

- Nem! – hevesen rázta a fejét. Elszánt volt, nem fogja beadni a derekát.

- Hát, jó. Te tudod. – sóhajtottam, és kikerestem pár ruhát a gardróbból. Lassan át kéne rendezni a ruhatáramat, rá férne egy frissítés. Azonban mostanában eléggé elhanyagoltam a segédkezést. Régebben több időt tudtam fordítani az árva gyerekek segítésére. Itt New Hamspireben is van egy ilyen intézmény, és minden bizonnyal örülni fognak a segítő kezeknek. Akkor az én programom már meg is van, de mit fog Jazz csinálni? Nem igazán szeretném most magára hagyni, így is távol voltam tőle pár napot. – Én valószínűleg megyek jótékonykodni. Te mit fogsz csinálni? – vontam kérdőre.

- Hmm… elég régen voltam már vadászni, és állítólag errefelé harciasabbak az erdőlakók. Egy kis felderítést végzek, mikor majd Emmettel megyünk, legyen egy kis előnyöm. – kacsintott rám mosolyogva.

- Oké. Aztán vigyázz magadra! – szóltam.

- Tudod, hogy mindig. Reszkess erdő, jön Jasper! – kukorékolta.

Kuncogva, öltöztünk fel. Jasper túra felszerelésben indult a sűrűbe. Én bekopogtattam Esme-ék szobájába. Carlisle nyitotta ki, kezében az orvosi táskája. Felvontam a szemöldököm, nem együtt töltik a napot?

– Be kell, mennem a kórházba. Vészhelyzet…- motyogta, majd kikerült és megindult a garázs féle. Bementem a szobába, Esme éppen az íróasztal felett görnyedt. Felkapta a fejét, amikor meghallotta, hogy bejöttem. Melegen rám mosolygott, és nekem megint eszembe jutott, mekkora mákom van azzal, hogy Esme az anyám.

– Mi szél hozott erre? – kérdezte, még mindig mosolyogva.

– Igazából, azért jöttem, mert lehet, hogy téged is érdekelne egy kis vámpír-angyalkodás. Biztos itt is örülnek a gyerekek, ha ajándékot kapnak. – kacsintottam rá.

– Persze, én mindig ráérek jótékonykodni, hisz ismersz.

– Rendben, akkor szedjünk össze pár cuccot, ami nem kell. Miután elvittük, mehetnénk egy kicsit plázázni is. Tudod, unom a banánt! – kuncogva bólintott, majd megindult a szekrénye felé, selejtezni.

Én is visszamentem a szobánkba és megfogtam egy nagy zacskót. Kinyitottam a szekrényajtót, a tartalmát elfeleztem, és az egyik felé belepasszíroztam a zacskóba. Ezek a ruhák már voltak rajtam, már nincs szükségem rájuk. Ed sokszor kritizálta ezt a szokásomat. (Miszerint egy ruhadarab csak egyszer legyen rajtunk.) Szerintem, azonban ha már megtehetjük, adjunk a külsőségekre. És az én önbecsülésem is kitart egy határig. Ráadásul nekem jó a divatérzékem és harminc évig ugyanazt a ruhatárat hordani eléggé kínos. Mi is lenne, kimennék, bőrnaciban, vagy a diszkó korszakból óriási bozontos parókában. Huhh! Na, tessék libabőrös is lettem, már a gondolattól is.

Megpróbáltam kiűzni ezeket a gondolatokat a fejemből, miközben egy másik zacskót kerestem. Miután megtaláltam, Jasper cuccait is megfeleztem, és a használt felét bepakoltam a zacsiba.

Ennek a halom ruhának, hogy fog örülni az a sok árva gyerek... Ilyen gondolatokkal indultam el a lépcső irányába, de Rosalie ajtajánál megtorpantam. Rosalie… Annyira megfelelőnek gondolod most a helyzetet. Tetszenek a dolgok állása, mi? Akkor kicsit megcsonkítjuk a ruhatárad, drága nővérem. Turbékoljatok csak, miközben mi itt sínylődünk. Tudom, gonosz dolog, amit most teszek, de jelen pillanatban egy cseppet sem érdekel. Legyen gonosz, engem nem zavar. Van még időm megbánni bűneim.

Lettem a két zacskót és berontottam nővéremék szobájába. Céltudatosan lépdeltem a gardróbszekrény felé. Kinyitottam, és kikerestem egy zacskóra való holmit. Ezeket is begyömöszöltem, és elindultam lefelé a kocsihoz. Hallottam, hogy Esme mögöttem lépked le a lépcsőn.

Leakasztottam a slusszkulcsot a fogasról, és megnyomtam a gombot rajta. Két pityegést hallottam és a kocsi ajtaja kinyílt. A csomagtartóba pakoltam a zacskóimat, majd Esmétől is elvettem a holmikat és beraktam a zacskók mellé.

Esme már beült az anyósülésre. Kinyitottam a bal-első ajtót és beültem a volán mögé. A motor halkan életre kelt, amint elfordítottam a kulcsot az indítózárban. Nesztelenül repültünk át a városon. Esme a rádiót hangolta, valami csatornát keresett. Miután megtalálta, ’50-es évekbeli zenéket hallgattunk. Esme végigénekelte szinte az összes dalt az előadókkal.

Nekem nem volt hangulatom dalolászni, így átadtam magam a vezetésnek.

Leparkoltam az árvaház előtt. Kiszálltunk a kocsiból és a csomagtartóhoz indultunk. Felnyitottam az ajtaját és Esme kezébe nyomtam két szatyrot. Én megfogtam a maradék zacskót, lezártam az ajtót, és elindultam az árvaház ajtaja felé.

– Nagyon szótlan vagy. – vádolt meg anyám. Vállat vontam.

– Nincs mit mondanom, akkor meg minek jártassam a szám? – kérdeztem vissza.

– Aha. – jött a rövid válasz. Valószínűleg azon gondolkodik, elment-e a józan eszem? De mitől lettem ilyen pokrócrongy? Még magamnak sem tudom megmagyarázni hirtelen rossz kedvem, nemhogy Esmének.

Míg a bejárat felé vándoroltunk egy gyerek futott el előttünk. Egy kisfiú volt, fekete haja rövidre volt nyírva, bőre kellemesen barnás árnyalatú volt. Majdnem orra bukott előttünk végül, megtalálta egyensúlyát és ismét nekilódult.

Akaratlanul is Bella jutott az eszembe. Ő is az esetek többségében az utolsó utáni pillanatban nyerte vissza egyensúlyát, mielőtt elesett volna. A többi esetben közelebbi ismeretséget kötött a lába alatt elterülő földel. Általában sikerült Edwardnak elkapnia, ezért csak akkor sérült meg, ha ő nem volt vele.

Egy jövőkép tárult elém. A szemem elkerekedett a látványra. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, bár nem volt szükségem rá. Már-már ziháltam, amikor Esme rátette kezét a szaporán fel-leemelkedő mellkasomra.

A látomásban Jaspert láttam. Vissza akar menni délre. Pontosan tudja, hogy vethet véget az életének. Dél-Amerikában még mindig dúlnak a vámpírháborúk, nehéz harctér, könnyű, de biztos halál. Elhatározta magát. És Jasper hirtelen elveszett. Eltünt a homályban, egy üres foltot éreztem a helyén. Eltveszett! Ezt el sem hiszem. Neeeem!!!

A térdem megremegett, majd felmondta a szolgálatot. Zokogva hulltam a hideg aszfaltra. Nincs értelme tovább élni! Jasper nélkül nem élhetek, nem megy. Ő a lényem része. Nem hagyhat el, nem hagyhat itt egyedül. Könyörgöm Jasper, ne! Kétségbeesetten nyögtem. „Mintha meghallgatást találnék, egyel talán…”

Esme, ijedten dörzsölte a vállamat.

– Mit láttál? – kérdezte, és arca nyugalmat sugárzott.

– Jjj….aaassssp…pppeeeerrrr…. – zokogtam, de nem bírtam folytatni, nekem nincs ennyi lelki erőm. Nélküle nincs erőm. Teljesen összetörtem, mint egy üveg Brandy. Az árvaház előtt állók biztos dilisnek néznek.

Remegő kezem, próbáltam Esme hideg kézfejére rakni. Azonban izmaim görcsbe rándultak, élettelenül hullott vissza kőkarom. Anyám arca meglepettséget tükrözött, valószínű, hogy nem érti, mi lehet Jasperrel.

Én pedig vártam. Egy jelre. Egy hangra. Egy szóra. Hogy megcsípjen valaki és felébredjek. Hogy Jasper átöleljen, és a fülembe suttogja, hogy semmi baj, és itt van mellettem. Vagy kólintottak volna fejbe egy óriási haranggal, talán attól elájulnék. Édesen lebegnék, a semmiben.

– Mi történt, Alice? Alice? – Esme kétségbeesett hangja rántott ki a pillanatnyi elmeháborodásból.

Megpróbáltam megtalálni a hangom. Össze kell szednem magam. „Mérd fel a helyzetet! Sorold fel a lehetőségeket!” Jasper nélkül nem élhetek, tehát valahogy meg kell állítanom. Ha itt ülök és sírok az senkinek nem segít! És Jazz egyre közelebb kerül Mexikó Cityhez. Indulnom kell!...

– …Most azonnal! – fejeztem be hangosan a gondolatmenetemet. – El kell mennem! Utána megyek! – soroltam Esmének teendőimet. Ezután zubogni kezdett bennem az élet. Haladnom kell! A mozgás, hogy van teendőm felgyorsított, és izgatottá tett.

Felugrottam, a földről és megindultam a kocsi felé. Indulnom kell! Ez a mondat zakatolt az agyamban. Megragadtam Anya karját és őt is húztam magammal. Pár méter után már a saját lábán jött ő is. Kitártam az ajtóm, és bedobtam magam a volán mögé, majd bevágtam az ajtót. Esme beugrott mellém és jóval finomabban csukta be az ő ajtaját. Kérdőn nézett rám miközben kitolattam az árvaház parkolójából.

– Mi volt ez? – kérdezte végül.

– Igazából semmi különös ahhoz képest mi fog történni. – mondtam miközben tekintetemet az útra szegeztem. Nem akarok újabb hiszti rohamot, ezért mélyeket lélegeztem, nehogy megint kiboruljak.

– Ezt kifejtenéd bővebben, kérlek? – hosszan fújtam ki a levegőt, majd minden információt Esme nyakába zúdítottam.

– Láttam egy víziót, amiben Jasper elmegy délre. Ez azért fontos, mert nem egy kirándulást tervez a Grand Kanyonban, hanem a halálát keresi ott. Jól hallottad, Jasper öngyilkos akar lenni. Elhatározta magát, és szerinte a déli vámpírháborúk biztosítják, a gyors halált. Tudja, hogy megpróbálom megállítani, ezért nem vesztegeti az idejét. Ha nem érünk oda időben én nem is tudom, mit csinálnék… - motyogtam, és ráléptem a gázra, nyomatékosítva szavaimat.

Oda kell érnünk! Bíztattam magam gondolatban, de az agyam egy eldugott részében tervezgettem már a továbbiakat. Lehetőségeim igen korlátozottak. 1. Én is gyorsan utánahalok. Kézenfekvő, és könnyen kivitelezhető. 2. Élem, pontosabban megpróbálom tovább élni az életem. Nehéz, fájdalmas megoldás, és nem túl, hívogató ötlet. Tovább nem is sorolom, nincs értelme, mert meg fogom állítani. Nincs más választásom, meg KELL állítanom!

– Oh… - motyogta Esme. – Drága, Jasper! Szólok Carlislenak! Te vezess nyugodtan. – elkezdte keresgélni a telefonját, apró retiküljében. Hamar meg is találta az ezüstszínű készüléket, és gyorshívóval, egyetlen gombnyomással tárcsázta Carlisle számát. Az első csörgésre felkapta apám a telefont. „Igen, drágám?” – kérdezte, szinte láttam magam előtt értetlen arckifejezését.

– Szia, édes! Sok dolgod van ma? Haza tudnál jönni? – kérdezte Anya. „Hát, elég sok dolgom van, plusz betegek, egyéb dolgok. Miért? Mi történt?”

– Háát, igazából jobb lenne személyesen, de nem probléma elmagyarázom. – dallamos, pergő beszéde megtöltötte a kocsi utasterét. – Akadt egy problémánk. Igazából Jasperről lenne szó. Azt mondja Alice, hogy öngyilkos akar lenni. Elindult délre, gondolom a háborúk miatt. Mi utána megyünk. Örültem volna, ha te is jössz, talán rád hallgatna mielőtt eldobja magától az életét. De, így, nem tudom lehetséges-e? … - folytatta tovább a beszélgetést, miközben elém újabb jövőrészlet tárult. Emmett és Rosalie holnap hajnalban érnek haza. Ohh, szuper. Carlisle marad otthon!

– Esme, Carlisle otthon marad. Emék hazajönnek és neki kell fogadnia őket. Majd később utánunk jöhetnek, bár nem hinném, hogy Rosalienak sok kedve lenne hozzá. – mondtam az új információt.

– Carlise! Nem kell eljönnöd! Rose-ék holnap hajnalban jönnek haza, te várod őket itthon. Hogy utánunk jöttök, vagy sem, majd közösen eldöntitek. Mi minden esetre megyünk. Majd még telefonálok. Szeretlek! – mondta, majd Carlisle is elhadart egy „szeretlek”-et és letették.

– Nem muszáj jönnöd. Igazából meg tudom oldani egyedül is… - kezdtem lebeszélni, de közbevágott.

– De nekem muszáj mennem. Nem hagylak egyedül. Segítek mindenben. – erősködött.

– Oké, jól van, te tudod. Akkor először haza kell mennünk. Hátha hagyott valami nyomot, levelet, ilyesmit. És fel kell szerelkeznünk útlevéllel, váltásruhával, és el kell intéznem a repülőt is. – soroltam a teendőket. Bólintott, és én még jobban a gázpedálra nyomtam lábfejem. Száguldottunk át a városon. A kerekek keservesen csikorogtak, mikor lefékeztem a ház előtt.

Kiugrottunk a kocsiból, bevágtuk az ajtókat, és egyszerre csörtettünk az ajtó irányába.

Annyira siettem legszívesebben átvágtam volna mindenen, ami az utamba került. De Esme is velem volt, szóval nem lehettem olyan, mint egy vaddisznó. Gyorsan forgattam a kulcscsomót, hogy megtaláljam a bejárati ajtóba való kulcsot. Mikor meglett beillesztettem a zárba, elfordítottam. Kattant a zár, és már repültem befele a szobánkba. Az ágyon találtam egy összehajtogatott papírlapot, Jasper levelét. Nem volt, se kedvem, se időm megnézni. Nem akartam, hogy most törjön el a mécses, amikor annyi teendőm van még. Belecsúsztattam a farzsebembe, és előkaptam egy kicsit nagyobb méretű válltáskát. A gardróbból beledobáltam egy polót Jazznek, és magnak is egy ujjatlant. Az eddigi táskám tartalmát átöntöttem a válltáskába, kikaptam az éppen leeső mobilt és tárcsáztam a repülőtér számát.

Egy unott férfihang szólalt meg a negyedik csengés után. Én felvettem a legmézesmázosabb, behízelgő hangomat és úgy daráltam el, hogy két repülőjegyet kérek, Mexikó Citybe.

„Sajnálom, hölgyem ez lehetetlen. Két óra múlva indul a gép, és önöknek már itt kellene lenniük ahho….”

- Van még szabad helyük a járaton? – kérdeztem.

„Öhm, még van hely, de sajnos nem tudom önöket feljuttatni a gépre.” – motyogta.

– Még akkor sem, ha a normál jegy árának tripláját fizetjük? – kezdtem elveszíteni a türelmem. Ha van, hely miért nem engednek fel?

„Hölgyem, én öhh…” – dadogott.

– Kézpénzben. – tettem hozzá.

„Öhm, rendben, hölgyem. De fél órán belül jelenjenek meg, kérem. ”

– Természetesen. – mondtam. – Köszönöm, viszonthallásra!

Bedobtam a mobilt a tatyóba, felkaptam a vállamra és elindultam Esme szobája felé. Mire odaértem nyílt az ajtó, és Esme egy kényelmes szabadidő szerelésben lépett ki rajta.

– Na? Sikerült? – kérdezte, miközben lefelé caplattunk a lépcsőn.

– Persze! Elintéztem a jegyeket. – válaszoltam, magam elé engedtem Esmét és bezártam magunk mögött az ajtót. Beültünk a kocsiba, és a megengedett duplájával hajtottam át a koraesti utcán.

Folyamatosan dörömböltem az ujjaimmal a kormánykeréken, és félpercenként az órára pillantottam. Az átkozott kijelzőn, az istenért sem akart váltani a számjegy. Hogy az a…- fojtottam el a trágár szavakat.

Itt van a kilences...

Ömm, kicsit később fog felkerülni a tizes, remélem nem fogtok lenyakazni, de nekem is kell egy kis pihi. Csak egy szusszanásnyi idő...

Amint tudok konkrétat kiírom nektek, de most próbálom kipihenni magam, h tényleg jó fejezeteket tudja közvetíteni nektek.

Nem jól fogalmaztam meg. Igazából arra gondoltam: Hogy ebben a fejezetben kiderül Jasper terve, namost ez hasonlít kicsit arra, amikor Bella elmegy Edward után. De figyelmeztetek mindenkit, hogy a 9-10-11. Fejezetben NEM lesz volturi! Senki nem rohangál még olaszországba, ne tévesszen meg senkit a hasonlóság!

Tehát: lesz volturi, DE nem most. (majd picit később)

A New Moon-t írom Alice szemszögéből. (legalábbis ezen a blogon)

Bocsi a rossz fogalmazásért, kicsit félreérthető voltam...

A komikat még mindig várom! azokra válaszolni fogok! amint tudok.

Remélem nincs harag! :S

Pux: Wedó

Ui.: Remélem tetszenek a videók. Azért választottam ezeket, mert tartalmilag és képileg sokat mondanak. A New Moon edward szemszögéből, tudom hogy nincs (kivéve benina fice) De hatalmas értéke van. Nem pénzben hanem eszmei értéke. A képek összeválogatása, a zene ami pont tükrözi a lélek állapotát. Szerintem ez egy fantasztikus videó. Nekem könnyek szoktek a szemembe... :'(

A havas Bella eszméletlenül sokat mond és nagyon jó manip! Érdemes megnézni!

Sunrise 8. fejezet

Hát itt van, megérkezett! Komit, PLS!
Am, kint van az FÉ friss is!

8. Rock’n’roll

Benyitottam a házba. Jasper azonnal a karjaiba szorított. Viszonoztam az ölelését.

– Szeretlek! – suttogta. – Hogy tehetted ezt velem, Alice?! A hiányodba szinte beleőrültem. Se levél, se SMS. Egy rövidke üzenetet hagyhattál volna. A legrosszabbra is gondoltam! Elraboltak, megöltek!! Bármi! Egyszerűen beleőrültem ebbe a két napba!

– Na, de Jasper, ki rabolt volna el? Jönnek az ufók a csészealjon, és a kis zöld emberkék a vállukra vesznek és elvisznek? És nem szóltam, mert nem engedtél volna el. És ha üzenetet hagyok, akkor utánam jössz. De neked itt volt dolgod, és ha kellettél volna téged is magammal ráncigáltalak volna, rendben? – kérdeztem. Máskor jobb, ha tisztán lát.

– Rendben, de ha már itt tartunk, hol voltál? – na, pontosan ez az a kérdés, amire nem szívesen válaszolnék. Ha hazudok, azt megérzi, ha az igazat mondom, kiakad. Hát, úgy a tisztességes, ha viselem tetteim következményeit.

– Én…Forksban voltam. – vallottam meg csöndesen. Egy pillanatra megfagyott, aztán maga felé fordított.

– Mi a jó fészkes fenét csináltál te Forksban? Ugye nem beszéltél Bellával? Ugye nem? – kérdezte kétségbeesetten.

– Persze, hogy nem. Nem őrültem meg! Csak látni akartam a saját szememmel. Edward nem hitte el, amikor a látomásokat mutattam neki, hát elmentem megnézni, hogy nem a képzeletem játszott-e velem. De sajnos a látomásaim, tökéletesen pontosak voltak. Még mindig itt van a fülemben, ahogy sikoltozik. – beleborzongtam az emlék hatására, és még erősebben kapaszkodtam Jasperbe.

- De ugye nem lesz több ilyen kiruccanás? Nem szeretnék beleavatkozni a bátyám piszkos ügyeibe. – aggodalmaskodott.

– Jasper, mi az, hogy a bátyánk piszkos ügyei? Hmm? Ez rám is vonatkozik nem csak Edwardra! És akármennyire ellenzi, nekem is van közöm Bellához. De úgy látom, ez téged csöppet sem érdekel. Inkább felmegyek a szobába, szükségem van egy kis egyedüllétre! – kitéptem magam az öleléséből és felszáguldottam a szobánkba. Ha tudnék sírni, most bizonyára ömlenének a könnyeim. Szóval ennyit jelent Jaspernek Bella. Edward piszkos ügye. Egy lezárt akta. Most jött el az a pillanat, hogy nagyon utálom, Jasper katonai végzettségeit. Annyira tárgyilagosan és komoran tudja kezelni ezt. Hihetetlen. Kihez mentem én hozzá? Hol van az érző, szerető, kedves, nevető Jasper? A mostani olyan, mint a brit palotaőrök. Nem lehet kizökkenteni. Én is szeretem Bellát. Miért nem lehet ezt elfogadni? Élni fogom az életem, de nem tilthatja meg nekem senki, hogy visszamenjek Forksba. Nem bántam meg, hogy láttam. Annyi út van. Kitudja, mit hoz a jövő? Na, jó, ez költői kérdés volt. De ha alapjába vesszük, akkor rengeteg minden történhet, amit én sem látok előre. Például XY Dél-Afrikában fogalmam sincs mit fog enni ebédre. Nem leshetem minden ember életét. Nem vagyok szent. Nem is állítom. Nem tudok mindenkit megmenteni. Ez az élet rendje. Mi természetellenes lények vagyunk. Nem kellene léteznünk. Minden másodpercben születnek, és halnak meg emberek. A halálozások 12%-át a vámpírok okozzák. Ez rengeteg ember, de ha ránézel, kicsinek tűnik. 100-ból 12% hát milyen apró semmiség. Na, de, nézd meg, hogy a 100% az mennyi is? Több milliárd lakos. Apró fénypontok a csillagrendszerben. De ha összeraksz belőlük néhányat, egy gyönyörű képet kapsz. De ha a natúr szépséget nézed, akkor is gyönyörű. Gyönyörködsz bennük, hogy mennyire sokan vannak. Felnézel az éjszakai égboltra és tele van milliárdnyi fényponttal. Csak nézed, milyen sokan vannak. Az összesben van valami különleges. Egyedülálló. Nincs két egyforma. Apró eltérések, vagy szöges ellentétek. Az egypetéjű ikrekre általában azt mondják, egyformák. Mekkora badarság. Két egyéniség, két élet, két különböző lény. De az embereknek gyenge a szemük és nem látják a külső különbségeket. Az öltözködésről, és a belső tulajdonságokról tudják megállapítani, melyik az egyik és melyik a másik. Hm… Gyenge emberek. Kit nevezek én gyenge embernek? Vegyük például Bella esetét. Edward embertelen mennyiségű szeretetet próbált átadni neki. Ő erős volt. Vevő az újdonságokra. Nem ijedt meg a másiktól. Hisz az is érző lény. Aztán az elválás fájdalma. Nagyon kötődött, kötődik Edwardhoz, mert ő természetfeletti, minden szempontból. És mégis minden nap játssza, Charlie kedvéért a rendes vagyok szerepet. Bár szerintem nem sok sikerrel, ezt még Charlie sem veszi be, pedig ő elég rugalmas.

- Sajnálom, Alice! Nem úgy értettem, te is tudod! – motyogta Jasper a vállamba. Felpattantam.

- Persze, mit? Mit tudok? Semmit! Azt tudom, hogy utálod Bellát! Utálod, mert én szeretem. „Edward piszkos ügye”… Na, szépen vagyunk! Én mi vagyok? Most a feleséged, holnap „Jasper piszkos ügye”! – itt idézőjelet rajzoltam a levegőbe - Hát, nagyon jó! Közlöm veled, hogy nem egy báb vagyok, amit kénye kedve szerint mozgathat mindenki! Nekem is vannak érzéseim és szabad akaratom! Nem állíthatsz meg, ha újra el akarok menni Forksba! Senki, sem állíthat meg! – ordítottam. Engem miért nem vesz észre senki??? Kiosztanak, átlépnek rajtam. Jó magaviseletért még meg is taposnak! Szuper…

Te jó isten! Edward pontosan ezt tette velem. Semmibe vett, amikor barátkozni akartam Bellával. Kiosztott, amikor elleneztem a költözést. Átlépett, amikor el akartam köszönni Bellától. Megtaposott, amikor visszajött hozzánk, hosszú hónapok után. Ez az én legkedvesebb testvérem…

- Alice! Nem úgy értettem! – szemében félelem tükröződött. – Hát, persze, hogy nem vagy báb. És ma is, holnap is, sőt azután is a feleségem maradsz. Bármi változhat, de az irántad érzett szerelmem, nem! – magyarázkodott. De az én fagyos arckifejezésemre lesütötte szemeit. – Nem hiszel nekem, igaz? Miért is hinnél? Elszakítottalak Bellától, ezzel Edwardtól. És emiatt Rosalietól és Emmettől. Az én hibám! Sajnálom. Elhiheted nekem, hogy rám jobban senki sem haragudhat, saját magamnál. És én gyűlölöm magam, akármit mondhat, akárki. – lehajtotta a fejét, és néma önmarcalangolásba kezdett. Ez így nem ér! Nem is miatta történtek a dolgok!

Ujjammal gyengéden megemeltem a fejét, hogy a szemébe nézhessek. Megvető gyűlölet volt benne.

- És ki ragaszkodott egy Születésnapi partyhoz? Egy emberrel a vámpírházban. Ki volt felelőtlen? Csak magamra gondoltam. Hogyha én meg tudok birkózni a szomjammal, akkor már mindenki? Ne érts félre, nem vagy kevesebb nálam. Éppen hogy több. Neked nagyobb feladattal kellett megküzdened. Neked a kihívás erősebb volt. És tulajdonképpen legyőzted. – ennél a mondatnál, megvetően felhorkant – Igen, legyőzted, mert meg tudtál maradni egy helységben vele, majdnem fél óráig. És nem húsz méter távolságban, hanem 4-5 méteres körzetben. Ez egy nagyon jó dolog. Te nem vallottál kudarcot. Ellenben ezzel, az önző némberrel az orrod előtt. Én, felsültem elég rendesen. Én, tönkretettem 9 életet. – 7 vámpír plusz Bella és Charlie – Elüldöztem a bátyáim és a nővérem. Anyám és apám nem voltak eszméletüknél több hónapig. A férjem roncsokban az önmarcangolástól. Bella körülbelül úgy néz ki, mint egy felmosórongy. És lefogadom, pokolian érzi magát. Charlie haragos és tehetetlen. Magamról ne is beszéljünk. Na, akkor kinek a hibája?

Jasper szúrósan nézett a szemembe.

- Nem kell, minden terhet a saját válladra raknod. Nem fogod elbírni! Összeroppansz tőle. – morogta.

- Miért jobb az, ha a te válladon van? Ha te roppansz össze? – kérdeztem szenvtelenül. Nem szerettem Jasperrel, veszekedni. Olyan sok szörnyűség történt az utóbbi időben, nem kell, még egy ok a szomorúságra. Óriási bűntudatom volt, és mérhetetlen fájdalmaim, de ettől most el kell tekintenem. Mert nekem egyetlen feladatom volt, Jaspert vidámnak látni. Ránéztem az én szőke hercegemre, arcán a komorság, és a tűnődés ráncai voltak jelen. Ki akartam simítani ezeket a ráncokat; így olyan, mint egy aszalt szilva.

Hirtelen eszembe jutott, mivel tudnám felvidítani. Nem teljesen és csak ideiglenesen, de a többiről majd később gondoskodom. Ráérek még szembenézni a jövővel, persze képletesen, mert a látomásokat nem mindig tudom szabályozni. Felálltam, odasétáltam a polcon lévő hifihez. Kerestem rajta egy Rock’n’roll adót. Épp egy új számot indítottak. A zene átjárta a szobát, nekem pedig felpezsdült a vérem. Nem Jasper, miatt. Imádok táncolni. A Rock’n’roll stílus pedig Jazz kedvence. Intettem neki, hogy jöjjön, de ő megrázta a fejét. Makacs. Közben lábfejével akaratlanul is ütötte a ritmust. Nem süket a szentem. Én fogok nyerni gondoltam, és megeresztettem egy kaján vigyort.

Megforgattam a csípőmet, mire egy pillanatra odatapadt a tekintete, majd gyorsan a padlót kezdte vizsgálni. A karom is csatlakozott a csípőmhöz. Párat fordítottam a bokámon. A karommal csináltam egy hullámot oda-vissza. Csettintettem és közelebb léptem hozzá, csettintettem és még egy lépést tettem felé. Megfogtam mindkét kezét, mire ő mélyen a szemembe nézett. Viszonoztam a pillantását, és egy apró, de szenvedélyes csókot leheltem ajkaira. Itt pattant el nála a cérna, nem bírta tovább. Vágyai és persze jómagam felülkerekedtünk Jasperen. Megpörgetett, és egy sokkal gyorsabb ütemre váltottunk. Tökéletesen helyezte lábait, egy profi versenyző megirigyelte volna a mozgását. Én sem voltam rest, tartottam a ritmust, és pár akrobatikai lépést is beleiktattunk a táncba. Figyeltünk a plafonra, de az a fránya lámpa, ami csak két méter magasan volt a föld felett. Hát, már az sem világít többet. Szerencsére, a ház régi építésű és magasak a falak. Dupla szaltó, pár darab spárga és bógni. Ah, mennyire is imádok én táncolni. Már nem is emlékszem mikor táncoltunk utoljára Jasperrel. Az biztos, hogy nagyon rég. Ezen merengtem és a mozdulataimat nem irányítottam, Jazz vezetett én, pedig ösztönösen követtem. Aztán az adó elkezdett valami macskanyávogáshoz hasonló zenét játszani. Erre képtelenség mozogni, így eldőltünk az ágyon.

- Maga, kiváló táncos Mrs….? – kérdezte.

- Cullen. – feleltem.

- Áh, Mrs. Cullen. – közben szorosan hozzám simult – Jól gondolom, hogy teljesen fölösleges egy férjezett nőnél próbálkoznom…

- Akkor miért tapad még mindig hozzám, ilyen félreérthető helyzetben? – vágtam közbe.

- Ha ezt maga félreérthetőnek titulálja Mrs. Cullen…Bár szerintem ez a pozíció kifejezetten kényelmes. Járt már ön a déli féltekén? Gondolom, nem ismeri a déli férfiak vonzerejét. – merengett.

- Oh, már volt szerencsém futólag találkozni egy délvidékivel. Én viszont azt hallottam, hogy a déliek csókolnak a legjobban. Nem ismer véletlenül egy ilyen férfit? – kérdeztem, és próbáltam visszafojtani a nevetésem.

- Én, délről származom, és ajánlkozom tesztalanynak. – emelte fel a kezét, mint aki jelentkezik.

- Hm, micsoda véletlenek…Hisz olyan kicsi a világ…- kezdtem, de ajkai lesújtottak az enyémekre. Nincs menekvés. A gerincem el akart olvadni, ajkaim még többet akartak. Kezeim kalandoztam mellkasán, egyre lentebb. Mikor ágyékához értem, végigsimítottam rajta. Ettől igazán felpörgött, és a pólóm kegyetlenül szakadt kezei alatt. Én is leszedtem róla ingét, hogy szorosabb kontaktust találjak. Rátaláltak kezeim arra a pontra a gerincén, ami kicsit energikusabbá teszi. Azt a pontot kezdtem kényeztetni. A farmerom körülbelül 8 darabra szakadt, a fehérneműim nem jártak ekkora szerencsével. Néhány foszlány, csipkeanyag maradt meg a melltartóból és a bugyiból.